A Juszuf

A Juszuf

Juszuf. Sokan csak így ismerik, habár a becsületes neve Főző József. Már nyugdíjas, de azt mondják, hajdanán, fiatalabb korában a társaság középpontja volt. Sokat viccelődött, nevetgélt, mindennap újabbnál újabb sztorikkal állt elő, melyeken az egész szerkesztőség jókat derült. Mivel sármos, jó humorú fiatalember volt, a nők gyakran epekedtek utána. Ő Juszuf, a 7 Nap, majd a Hét Nap egykori fotóriportere, kézbesítője.

Ha valaki hajnalok hajnalán egy bőrönddel gyalogosan az autóbusz-állomásra igyekvő személyt látott, akkor annak bizony Juszufhoz volt szerencséje. Minden hétfőn a 4 óra 15 perckor induló autóbusszal vitte az anyagot az újvidéki nyomdába, 11 órakor jött vissza Szabadkára, majd szükség szerint 13 órakor újra útra kelt. Nemcsak hétfőnként, hanem szerdánként is ugyanez volt a menetrend. Mindez sok-sok évtizeden keresztül, esőben, hóban, fagyban, jégben, kánikulában is.

1939-ben született Szabadkán, egy hétgyermekes családban. Tizenhét évesen, 1956-ban került a Magyar Szóba, ott három évig dolgozott kézbesítőként, majd a katonai szolgálat letöltése után, 1961-ben került a 7 Napba. A vajdasági magyarság egyetlen és igazi hetilapjához egészen nyugdíjaztatásáig, 1994-ig hű maradt, majd még utána is, egészen 2014-ig bejárt a szerkesztőségbe. Manapság főleg szerda reggelenként tűnik fel, amint gyors léptekkel körbejárja az akkor még igencsak üres irodákat, üdvözli a korán kelőket, megkapja a legfrissebb számot, majd egy kis beszélgetés után huncut mosoly kíséretében továbbáll. Mert Juszuf általában siet, hiszen öt évtized alatt mindig gyorsan kellett szednie a lábát, hogy az anyag a nyomdába érjen. Tőle függött, hogy az újság idejében megjelenik-e. És az újság sosem késett, hiszen akkoriban több mint 55 000 olvasó — ebből 8000 Szabadkán — várta repesve a pénteket, hogy kezébe vegye kedvenc hetilapját, és megmártózzon, majd elmerüljön a kiváló írások tengerében. Néhány alkalommal, amikor az autóbusz meghibásodott, akkor is feltalálta magát. Olyankor stoppal jutott el a székvárosba. Nem volt nehéz dolga, hiszen amikor elmondta, hogy a 7 Nap anyagával sietne Újvidékre, akkor még azok a sofőrök is útba ejtették a várost, akik különben más irányba mentek volna. Nem volt mese, az újságnak meg kellett jelennie, és meg is jelent mindig, akkor még péntekenként.


Szabó Attila felvételei

— Nemcsak kurírként, kézbesítőként dolgoztam az újságnál, hanem fotóriporterként is — mondja, és már vezet is be bennünket a Tokió lakótelepen lévő lakásába. Szaporán, energikusan hagyja maga mögött a lépcsőket, neki szinte semmiség naponta többször is megjárni a földszint és a harmadik emelet közötti távolságot, míg mi — habár eddig azt hittük, kitűnő erőnlétnek örvendünk — bizony már kapkodtuk a levegőt Juszuf ajtajához érve. — Címeket is ragasztgattam, klisíroztam, majd a kliséket, melyek súlya 13 kg volt, egy bőröndben vittem le Újvidékre. Akkor még csak a fejléc volt színes, a többi lap fekete-fehérben köszöntötte az olvasókat. Én mondtam meg a nyomdászoknak, milyen legyen a fejléc. Legtöbbször lila volt, de pirosban, kékben és zöldben is pompázott. Akkoriban Szalma László és én készítettük a fedőlapot, azaz a címlapot. A 7 Napban rengeteg képem és rajzom jelent meg a címoldalon, szám szerint nem is tudom mennyi, mivel sohasem számoltam még össze. A krimioldalhoz illusztrációkat készítettem, akvarelljeim közül főleg tájképek jelentek meg a lapban. Laboratóriumom is volt, melyben a filmeket és a diákat hívtam elő. Rengeteg volt a munka, hiszen hét-nyolc újságnak fotóztam, a többi közt a zágrábi Képes Újságnak, a Subotičke novinének, a Dolgozóknak, a Dani nevű lapnak és a horgászújságnak. Sőt, egy időben még írtam is, méghozzá a piaci árakról — mesélte Juszuf.

Rengeteg egykori nagy 7 Nap-ossal, majd Hét Nap-ossal dolgozott együtt. Név szerint Grósz Györgyöt, Csordás Mihályt, Fejes Szilvesztert, Kolarik Zoltánt, Stevan Barošt, Kókai Szilvesztert, Petkovics Kálmánt, Biacsi Antalt, Brindza Károlyt, Kolozsi Tibort, Burkus Valériát, Gönci Sárát, Mészáros Zakariást, Brenner Jánost, Miskolczi Józsefet, Szabó Hangya Terézt, Németh Jánost és Dudás Károlyt említette. Hangsúlyozta, hogy a felsoroltakkal és azokkal is, akiket elfelejtett megemlíteni, kiváló kapcsolatot ápolt. A szerkesztőség egy méhkashoz hasonlított, és noha elmélyült munka folyt, mindig jutott idő társalgásra, barátkozásra, heccelődésre. Egy-egy mások rovására elhangzott vicc után pedig senki sem sértődött meg, senki sem vonult félre a sarokba, mint a kisgyerek, akinek elvették a játékát. A szerkesztőség nemcsak a falak között hasonlított egy igazi nagycsaládra, hanem azokon kívül is, hiszen a munkatársak szabadidejükben ellátogattak egymáshoz, a születésnapokat és az egyéb ünnepségeket leggyakrabban együtt ünnepelték meg. Többeknek tanyájuk volt a közelben, ahova a szerkesztőség tagjai kijártak sütni-főzni, közösséget építeni.

— Nagyon sok mindenre nem emlékszem már, sok esemény merült feledésbe. Fotósként Brenner Jánossal és Brindza Károllyal jártam a legtöbbet terepre. Arra világosan emlékszem, hogy Mészáros Zakariásnak egyszer meghibásodott a fényképezőgépe, ezért helyette engem küldtek el az újvidéki vásárra fotózni. Két oldalam jelent meg az eseményről, és ezért majdnem annyi pénzt kaptam, mint amennyi a havi fizetésem volt akkoriban. Arra is emlékszem, hogy egy egész csomag újságot vittem a szerkesztőség vásáron felállított bódéjába, a helyszínen lévő újságíró pedig alig győzte jegyezni a hirdetéseket, annyian szerettek volna reklámozni a lapban — emlékszik vissza.

Kedvenc rovata nem volt, legszívesebben a Levelesládára emlékszik vissza. Rengeteg gyerek küldött be megfejtéseket, rajzokat. Több mint ötven évet becsülettel ledolgozott. Nem volt könnyű, de ha újrakezdhetné, ugyanezt választaná.

Miközben a múltba réved, egy füzetet tesz elém, melyben az általa készített fotókból található egy válogatás. Felfedezem a noszai Róka Tanyát, ahol éppen sárkányt eregetnek, egy vízben és sárban úszó szabadkai utcát, feltűnnek a ludasi nádvágók, a Sever gyár városközpontban tüntető munkásai, egy kutya és egy macska, melyek az 1999. évi bombázások idején egy takaró alatt, egymás mellett vészelték át a nehéz időket. És még a jó öreg villamos is feltűnik a szabadkai utcákon, a csilingelését mintha még most is hallanám.

Juszufnak nem hiányzik a zsibongás, élvezi a pihenést és a kötelezettség nélküli élet minden pillanatát. Sokat nézi a tévét, megvan a véleménye az aktuális helyzetről. Gyakran sétál, és vásárolt egy kerékpárt, mellyel a tavasz beköszöntével majd a szabadkai rokonokhoz és Palicsra is el fog karikázni. Nincs egyedül, hiszen egy asszony gondoskodik róla, a fia és az unokája rendszeresen meglátogatja, és ott vannak a testvérek meg a barátok is, akikkel mindig akad egy-egy közös téma, melyről el lehet csevegni.

És természetesen a régi Hét Nap-osok közül is többel összefut, akik mindannyian szívélyesen üdvözlik Juszufot, hiszen az igazgatók, főszerkesztők, újságírók cserélődtek, de Juszuf mindig maradt.  


Kattintson az alábbi képre, és olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Tibor

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Hét Nap — Hetven Év rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A Juszuf
Hét Nap — Hetven Év
A Juszuf
Hét Nap — Hetven Év
  • GYURKOVICS Virág
  • 2016.04.12.
  • LXXI. évfolyam 14. szám
Facebook

Támogatóink