Beszélgetés Karna Margit Magyar Életfa Díj-as színművésznővel 80. születésnapja alkalmából
Gondolkodom, vajon milyen virág illenék hozzá: rózsa, liliom?, aztán megakad a szemem a mimózán, s eszembe jutnak Maca néni édes-ízesen elregélt kishegyesei élményei, amelyek szülő- és honszeretetről, egy egyszerű falusi leánygyermek szerencsével párosuló pályafutásáról szóltak, s már döntök is - a tavasz friss ígéretét hozó üde ágacskával lépek be hozzá.
- Hogy vannak az otthoaniak? - kérdezi első szóra, s gyorsan körülpásztázzuk Kishegyes utcáit, tereit, házait.
- Egyre ritkábban megyek haza, mindenszentek napján... Kishegyest még ma is őrzőm emlékeimben eperfáiról, a Honvéd sorról, de eszembe jutnak a naphosszat tartó libalegeltetések is, vagy a Csépe Imre íróval való találkozásaim. Szép szál derék ember volt, a fehér ingnyak mindig a melléig kigombolva, a kalapja legényesen oldalra billentve, fütyörészve vagy nótázva ballagott hazafelé. Ha meglátott, derűsen a nyakába vett, s úgy vitt a kapuig. Az elemi alsó osztályaiba szülőfalumban jártam, majd 1942-ben átmentem a verbászi gimnáziumba. Az itt töltött három év alatt nagyon sokat tanultam. Nemcsak tudásból szippantottunk nagyot, hanem meg- és átnevelt bennünket az iskola. Rendszerváltáskor egy évet kimaradtam az iskolából - minket, lányokat akkor szigorúan elzártak, eltitkoltak, nehogy bajunk essen a portyázó katonáktól -, majd Topolyán folytattam és fejeztem be a tanulmányaimat. Könyvelőként tizenhét évesen már dolgozni is kezdtem. Ekkor még sűrűn hazajártam, nyáridőben gyalog sétáltam végig a 12 kilométert. Dehogy is gondoltam én még akkor a színházra!
- Ám a színház, jóllehet hívatlanul, mégis belépett az életébe. Mikor és hogyan?
- Moliére Kényeskedők című darabjában léptem fel először tizenhét éves koromban. Kosárlabdáztam, s az egyesületünk javára rendeztük ezt a mulatságot a Tűzoltótestület udvarában. Dimitrijevics Mara ajánlott akkor a rendező figyelmébe. Marát akkor én még személyesen nem ismertem, nem tudom, mikor ,,szúrtam szemet'' neki, de kétségtelen, hogy számon tartott, mert pár hónap múlva telefonon megkeresett, és felkért, játsszak el egy epizódszerepet a Topolyai Magyar Járási Népszínházban. Így hát 1949 őszén Jožef Horvat Csak a vak nem látja című színművében debütáltam. A darab nem futott sokáig, mert igencsak merészen bírálta a szövetkezetek megalakulásának módszerét, ezért két hónap múlva az egész országban betiltották. Gyerekfejjel, naivan mit sem tudtam én a színházról, csak annyit, amennyit a folyóiratokból kiolvashattam - anyám az úri házakból rendszeresen hazahozta a Színházi Élet meg a Színházi Magazin példányait, s ebből tájékozódtam úgy-ahogy. Ennek ellenére 27 darabban kaptam szerepet, voltam Mariska a Liliomfiban, Evica a Felfuvalkodott tökfejben... Időközben hivatásos színházzá nyilvánították a Topolyai Járási Magyar Népszínházat, és tagokat toboroztak. Dimitrijevics Mara igazgatónő engemet is felvett. Soha nem ezt tanultam, ám a sors úgy hozta, hogy hivatásos színésznő lettem. A mai napig nem tagadom, hogy a szakmát a deszkákon tanultam meg. Igaz, megkérdezték tőlem egyszer, hogy nem akarok-e a belgrádi színiakadémiára beiratkozni, de én magyar színésznő szerettem volna lenni, meg csakhamar a magánéletemben is változás állt be, huszonhárom évesen férjhez mentem, nemsokára pedig boldog anya lettem. Minden nehézség ellenére nagyon szép, úgymond heroikus évek voltak ezek. Dolgoztam, mert édesanyámtól, nagymamámtól azt tanultam, ez az élet rendje, de ugyanakkor sohasem feledkeztem meg arról, hogy feleség is, anya is és háziasszony is vagyok. Nálam a kettő nem zárta ki egymást. Mindig szerettem főzni, piacra menni... A művész sohasem lázadt fel bennem a nő ellen, és fordítva.
- A Topolyai Járási Magyar Népszínház megszűnése után a Szabadkai Népszínház magyar drámatársulatához került 1960-ban. Nagy váltás volt ez a számára?
- Nem féltem a kihívásoktól. Elég önfejű és konok természetű voltam ahhoz, hogy ha valami nem tetszett, azt rögtön szóvá is tettem. A számat nem hagytam Kishegyesen! Nem voltam éppenséggel hajlítható, mint a fűzfavessző. Egyszer kérdezték meg tőlem, akarok-e belépni a kommunista pártba, mire én megkérdeztem: ott is elmondhatom majd a véleményemet? Nem - válaszolták. Hát akkor nem leszek párttag. A közügyekkel való törődésem valahogy itt abba is maradt. Mi tagadás, akadtak is némi összetűzéseim a színházvezetőséggel. A dicséretig sosem jutottam el, mert ha valamit jól csináltam, akkor csak legyintettek: ,,Macától ez elvárható!'' Gyakran keserű szájízzel mentem be a munkahelyemre, de az alkotás vágya mindig felülkerekedett bennem. Aztán pedig felgördült a függöny, felzúgott a taps, s ez az óriási, felém áramló szeretet megvédett mindennemű csalódástól hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, egészen a nyugdíjba vonulásomig. Még a ristići éra négy esztendejét is végigdolgoztam, csak utána borult rám a nagy csend. Az újjáalakuló Kosztolányi Színházban már nem volt szükség a munkámra. Végeredményben ezt a periódust sem éltem meg tragikusan, mert férjemmel, Pataki Lászlóval sokat vendégszerepeltünk Gyulán. Sík Ferenc rendezőnek köszönhetően a polgárháborús éveket is az anyaországban vészeltük át.
- Aztán mégis megtört a tízévnyi hallgatás...
- 2001-ben Kovács Frigyes társulatvezető visszahívott az Agota Kristof regénye alapján készült drámába. Az Ilan Eldad által rendezett Nem fáj! című darab szép sikerkört futott le. Akkor kaptam az első szakmai elismeréseket külföldről, melyek, mi tagadás, lélekmelengetőek voltak. (Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2003: legjobb női mellékszerep; Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda, 2003: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Életmű Díja - a szerző megj.) A színpad mint színpad most is ugyanolyan volt, mint régen, a próbák fárasztóak, izgalmasak, de rengeteg tehetséges, pályakezdő fiatal művész vett körül, s ez felpezsdítette a régi emlékeket. Aztán jött Spiró György Csirkefeje, a Népszínházban Mihail Bulgakov Moliére-je, a Kosztolányi Dezső Színházban Slawomir Mrožek Tangója. Ez utóbbit még 2009-ben is játszottam ...
- És megint díjak: a Kisvárdai Lapok és a Duna Televízió különdíja, a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza egyéni díja 2007-ben. Szép és emlékezetes búcsú a színháztól...
- Sohasem mondtam istenveledet a színháznak, csak elfogytak a nagymamaszerepek. És elhunytak a magam korabeli színésztársak. Meg beértek a fiatalok. 170 darabban játszottam és 37 rendezővel dolgoztam együtt. Micsoda remek tárháza ez a mesterségnek! Ott vagyok én most is mindenütt - a férjem ''végrendelet''-e: Maca, csak oda menj, ahová hívnak! -, vagy majdnem mindenütt, ahová hívnak. Úgy gondolom, hogy nyugdíjaséveimet is tartalommal töltöm meg. Ezt bizonyítja a magyar kultúra napján átvett Életfa Díj is, melyet hálás szívvel köszönök a mindmáig megmaradt rajongóimnak, akik nem feledkeztek meg eddigi munkámról, pályafutásomról. Ez jólesik, nagyon jólesik. Hittem és hiszem: amit a Jóisten kimér ránk, azt mindig megkapjuk.
- Isten éltesse nemrégen betöltött 80. születésnapja alkalmából!