A napokban jelent meg a Frankenstein film, mely meglepően jól sikerült, és egy kicsit olyan hangulata volt, mintha az ember valóban a könyvet olvasná. Viszont ha valaki azt gondolná, hogy a történet teljes egészében kitaláció, akkor meg fog lepődni. Mary Shelley műve ugyanis nem teljesen a képzeletéből pattant ki, hiszen a korabeli tudósok már jóval előtte kísérleteztek azzal, hogy áramot vezessenek halott testekbe, és megnézzék, történik-e valami érdekes. Spoiler: igen, történik.

A XVIII—XIX. század fordulóján Európa-szerte divat lett a galvanizmus, vagyis az a tudományos mániával határos jelenség, amely szerint az elektromosság valamilyen titokzatos életerő lehet. Luigi Galvani például békacombokba vezetett áramot, melyek erre rángatózni kezdtek. Ez még mai szemmel is látványos lenne, de akkoriban egyenesen varázslatnak, világmegváltó felfedezésnek tűnt, ám itt nem álltak meg, elgondolkodtak rajta: ha egy darab hús megmozdul, akkor vajon egy egész test is?

Kép forrása:IMDb

Innen már csak egy kisebb ugrás volt az a pont, ahol a tudomány átcsapott látványos show-műsorba. Galvani unokaöccse, Giovanni Aldini ugyanis fogta a tudományt, a korabeli, megszokott bűnügyi gyakorlatot és néhány szerencsétlen sorsú elítéltet, majd közönség előtt bemutatót tartott. Áramot vezetett a frissen kivégzett bűnözőkbe. A beszámolók szerint a test keze megemelkedett, a feje rándult, az arca grimaszolt, sőt egy alkalommal úgy tűnt, mintha a halott férfi fel akarna ülni. Az újságok a közönség sikoltozásáról írtak. Mai párhuzamként talán annyi elég, hogy ha ez most történne meg, mém lenne belőle, és a TikTokon egy hónapig mást sem látnánk.

Nem csoda, hogy Mary Shelley-t mélyen megérintette ez a különös korszak. A korabeli orvosok ugyanis már arról beszéltek, hogy talán az elektromosság maga az élet szikrája. A tudomány gyorsan fejlődött, az emberek izgatottak voltak, és őt is elérte a kérdés, mely ma is aktuális: attól, hogy meg tudjuk csinálni, vajon meg is szabad csinálni?

A galvanizmus kora ma már inkább bizarr történelmi lábjegyzetnek tűnik, de a mögöttes gondolatok furcsa módon reflektálnak a jelenünkre. A modern tudomány ugyanis sok mindenben ugyanazokat a határokat feszegeti, csak persze jóval kifinomultabb eszközökkel. Gondoljunk a szívátültetésre, a mesterséges szervekre, a génszerkesztésre vagy éppen az agy-gép interfészekre, melyek képesek jeleket olvasni és írni az ember idegrendszerébe. Ma már nem bonctermi fizikusok ugráltatják meg a békacombot, hanem kutatók próbálnak fényt gyújtani a retinába, visszaadni a mozgást lebénult embereknek, vagy teljesen új életformákat modellezni számítógépen. Igaz, hogy ma már senki nem áll közönség elé egy frissen kivégzett elítélttel, hogy azon mutassa be az új ötleteit (legalábbis reméljük), de a technológia jövője mégis ugyanazokat a kérdéseket boncolgatja: Meddig mehetünk el az élet megjavításában, újraindításában vagy akár újrateremtésében? Meddig ember az ember? Vajon akkor is ember marad-e, ha szép lassan minden szervét kicserélik, feljavítják?

A Frankenstein története nem a szörny miatt aktuális, és nem is a jövőt idéző laboratóriumi kütyük miatt, hanem azért, mert folyamatosan emlékeztet bennünket, hogy a tudomány és az alkotási vágy együtt néha olyan területekre sodor, ahol már a józan észnek kellene megálljt parancsolnia. Nem biztos, hogy minden, ami technikailag megtehető, erkölcsileg is vállalható. Elég csak felidéznünk Ho Csien-kuj 2018-beli esetét, amikor bejelentette a világ első génszerkesztett babáinak születését, és ezzel az egész tudományos közösséget sokkolta. Amíg a kutatás ilyen tempóban halad előre, addig ez a kérdés újra és újra üldözni fog bennünket — na nem éppen úgy, ahogyan Frankenstein tette a filmben.