„A Folkbeat egy szerelemzenekar”
Szerda Zsófia
2022.04.12.
LXXVII. évf. 14. szám
„A Folkbeat egy szerelemzenekar”

Csasznyi Imre neve és tamburája is jól ismert nemcsak Vajdaságban, de Magyarországon is. Tagja volt a Góbé zenekarnak, most pedig új formációjával, a Folkbeattel készülnek a nyári fesztiválszezonra. A hagyományos népzenét öntik új formába, fűszerezik más zenei műfajokkal. Dalaik már első hallásra bekúsznak agyunk leghátsó kis fiókjába, s ott is maradnak jó sokáig. 

* Péterrévéről származol, ahol elég nagy hagyománya van a tamburazenének. Számodra egyértelmű volt, hogy tamburán tanulsz meg játszani?

— Amikor abba a korba léptem, hogy a szülők zeneiskolát, hangszert választanak a gyerekeknek, megkérdezték, min szeretnék játszani. Én a gitárt mondtam. Erre azt válaszolták, akkor legyen a tambura, az majdnem olyan, mint a gitár, később, ha ezt megtanultam, majd váltok. Péterrévén itt volt a Tücsök Banda, melyben az unokabátyáim már játszottak, egyszerűbb volt egy már meglévő csapathoz csatlakozni. És szép lassan el is felejtettem, hogy gitározni szerettem volna. Évekkel később próbálgattam, de közben úgy megszerettem a tambura hangját, hogy maradtam nála. A zeneiskolában klasszikus zenét tanultam, a táncházakban, lagzikban, családi ünnepségeken pedig népzenét. Elsajátítottam egy igen széles spektrumát a hangszernek. Összenőttünk, és most már szépen feltalálom magam rajta.  

* Akkor nálatok a családi eseményeken is élő zene szólt?

— Bizony. Már a nagyszüleim is nagyon szerették a zenét, a nagymamám még az utolsó éveiben is, amikor már nem volt olyan aktív, a lagzikban odahúzott egy széket a zenekar elé, és ott hallgatta. Nemrég volt a szüleim 35. házassági évfordulója, s a dátumot az utolsó pillanatban megváltoztatták, mert a zenész, Szabó Karcsi csak akkor ért rá, s ők azt szerették volna, ha ő húzza a talpalávalót. De általában elsőáldozások, bérmálkozások, születésnapok alkalmával is volt nálunk élő zene. Ha más nem, akkor tőlem könyörögték ki, hogy játsszak valamit. S ez egy olyan szép hagyomány, amelyet én is szeretnék követni. Ráadásul már van egy utánpótlás-zenekar is Péterrévén, a Tücsök Táborban már a gyerekek muzsikálnak, s ilyenkor mi, idősebbek csak összenézünk, hogy ez az, sikerült.    

* Péterrévéről aztán Budapestre mentél tanulni a zeneakadémiára.

— Megmondom neked őszintén, hogy ez az iskolába járás nekem nem nagyon feküdt, de mindig azt mondogatták, hogy ha már elkezdtem, csináljam végig. Mindig lázadó típus voltam, nem szerettem a kötött dolgokat, kellett a szabadságom. S ezt a népzenében maximálisan megtaláltam, hiszen ott van személyi szabadsága a zenésznek. A tambura nem klasszikus zenére van kitalálva, főleg hegedűátiratokat játszottunk, így nem lehetett olyan mélyre ásni. Szerencsére amikor Pestre kerültem, már megnyílt a zeneakadémián a népzene tanszék, és azt éreztem, ennél jobbat el sem tudnék képzelni. Végül nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött elvárásaimat, de ez szerintem az én személyemből fakad. Megint bajom volt a sok kötöttséggel, úgyhogy el is kezdtem feszegetni a határaimat. Szembesültem vele, hogy Pesten mindennap van valamilyen népzenei esemény, mindenhova elmentem, aztán ez persze változott, nem lehetett bírni. Ráadásul hobbiból munkává alakult a muzsikálás, úgyhogy —bár az az ember vagyok, aki imádja a munkáját, de azért — nem mindig volt kedvem zenélni, megválogattam, mit vállalok el. Ez egy jó útkeresés volt számomra, sikerült „bemantráznom”, hogy ha muzsikálok, akkor jól kell éreznem magam.

* Ezt hogy kell elképzelni?

— Olyan ez, mint a mosolygás. Ha nincs kedved mosolyogni, erőltesd, és meglátod, nem műmosolyt kapsz, hanem egy őszintét, hiszen a szervezeted azonnal reagál. Mint a nevetőjóga. A sok ha-ha-hától előbb-utóbb rád jön a röhögőgörcs. Úgyhogy azóta ha hangszer van a kezemben, mindig jól érzem magam, és jókedvűen zenélek. Bárhol, bármikor.

* A Góbé zenekarba hogyan kerültél be?

— Elmentem egy Góbé-táncházba. Hétfői napon volt, akkor még csak négy-öt tagú volt a zenekar, a klasszikusból próbáltak átfolyni a népzenébe, hiszen mindannyian klasszikus zenét tanultak a középiskolában, a népzenét hobbiszinten kezdték művelni. S azt tudjuk, hogy egy fergeteges táncházat csinálni nem olyan egyszerű, főleg hétfői napon. Néha én is beálltam, volt, hogy elhívtak vendégzenésznek a koncertjeikre, aztán azt mondták, mi lenne, ha a néhából mindig lenne. S így valahogy lettem zenekari tag, közben meg jóbarátok is lettünk. Aztán volt egy tehetségkutató az A38-as hajón, mi népzene-világzene kategóriában indultunk. Lejátszottuk a repertoárunkat, de közölték, hogy olyan zenekarokat keresnek, amelyek fesztiválok nagyszínpadjain is működhetnek, márpedig amit mi játszunk, az a maga közegén kívül nem sok embert szólít meg. Én egyébként azt vallom, hogy a hagyományos népzene helye nem feltétlenül a színpad, sokkal inkább a táncház, a bulik. Ez egy folyamatosan pulzáló műfaj, mely akkor jó, ha állandó interakcióban van a közönségével. Persze más, ha egy táncos produkcióhoz muzsikál a zenekar, ott már megvan a színpadi forma. De csak maga a népzene máshogy szólal meg, mint egy rock-, punk- vagy popszám, mely tele van elektronikus hangszerekkel, dobokkal. Van egy kis hiányérzet, s egy picit elveszik a lelke. Ez nem a népzene hibája, hanem a közegé. A színpadé. Nem oda való. De a versenyből nem akartunk kiesni, volt bennünk egy kis dac is, azt mondtuk, átírjuk a dalokat különböző zenei stílusokra, s így adjuk elő a népzenében használatos hangszerekkel. Volt jazzes, rockos, reggaehangulatú számunk, és még a cappella is. Ez nagyon tetszett a zsűrinek, meg is nyertük a kategóriánkat, és még a közönségdíjat is bezsebeltük, hála a néptánccsoportoknak, melyek eljöttek.

* S innen aztán a vitorlátok egy jó erős szelet kapott.

— Felvettük az első lemezünket, utána pedig fesztiválról fesztiválra jártunk. Csak saját számokat játszottunk, a Szimpla Kertben Budapesten havonta léptünk fel, először csak négyen voltak a koncerten, de aztán már nem fértek be. Jó érzés volt, hogy ennyien szeretnek bennünket, és nagyon szép időszakként maradt meg bennem.

* Most pedig új zenekarod van, ez a Folkbeat. Itt is saját szerzeményeket játszotok. Az érdekel, hogy amikor hagyományos népzenét írtok át, akkor a dalok szövegén is változtattok, vagy inkább a zenei alapon?

— Mindkettőn. A zenekarban Réka, a barátnőm énekel, ő népdalszövegeket hoz elénk, én pedig úgy gondolom, hogy a népdalszöveg a szimbolikarendszertől az, ami. Úgy változtatunk ezen, hogy, mondjuk, egy népdal első sorához egy másik dalból pászintunk egy másik, odaillő sort. Mire gondolok? A zenében is sorok vannak. Ha megnézzük a dunántúli ugrósokat, hasonló zenei sorokat találunk. A régi nagy öregek sokszor ugyanazt a dalt több dallamra is ráénekelték. Ezért van sok népdal végén olyan sor, ahol csak na-na-náznak. Ott ennyi fért bele, ezzel töltötték ki a dallamot. Ezt csak mi gondoljuk úgy, hogy minden dalnak megvolt a saját szövege, s azt csak arra énekelték. Valószínű, hogy ugyanolyan szabadon használták a szöveget, mint a dallamot. Ezt próbáljuk mi is követni. Ez számomra egy új felismerés egyébként. Mi állóképeken igyekszünk vizsgálni egy folyamatot. Mintha halott állatokon próbálnánk meg kitalálni az élet eredetét. Ez nem jó megközelítés. Nem szabad ragaszkodni ezekhez a dolgokhoz, mert akkor az élőből mi is egy halott valamit csinálunk. Visszatérve a dalainkra, mi is a bennünk lévő érzéseket énekeljük meg, ehhez néha keresünk szöveget, néha írunk. A népdal nyelvén, azt a szimbólumrendszert használva. Papp Gábor mondta, hogy népművészetnek azok a dolgok nevezhetőek, amelyeknek legalább két értelmük van, de az sem baj, ha három vagy négy. S aki népdalokon nevelkedett, az szövegben eléggé igényes lesz.

* Akkor alakultatok meg, amikor beütött a járvány. Hol tartotok most a Folkbeattel?

— Már a zenekar is egészen máshogy állt össze, mint a Góbé. Ott összekovácsolódtunk, főleg a zene tartott bennünket össze, a Folkbeatben pedig az emberi oldal dominál. Olyan embereket gyűjtöttünk magunk köré, akiket már ismertünk, akikkel már zenéltünk együtt. A tagok: G. Nagy Réka Viktória, Kálmán Dániel, Fagyas Róbert, Szögi István, Orosz Balázs és jómagam. Nem az alapján válogattunk, hogy kinek milyen zenei háttere van, s ez egy teljesen más munkafolyamatot hozott magával, illetve más légkört. Persze vannak céljaink, de a hangsúly a közös úton való járáson van. Az úton levésen. Tudjuk élvezni a jelen pillanatot, a próbákat, a fellépéseket. Nagyon jó érzés így zenélni. S ami még fontos, hogy a kommunikáció is gördülékenyebb. Néha egy fél óra alatt összerakunk egy számot. Nyitottak vagyunk egymás felé. Hát itt tartunk most. A Folkbeat egy szerelemzenekar. Minden tekintetben. Tele van a naptárunk, lesz koncert bőven, műhelymunka is, szóval nagyon várjuk a nyarat.      

Fényképezte: Szabó Enikő

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..