Beesteledett. Éppen eleredt egy szürke hasú fellegből az eső, mikor az óvoda kakukkos óráján a tizenkettesen állott mindkét mutató.
Csak a nyitott szemű, ülve felejtett alvóbabák látták az utcai lámpa beszűrődő fényében, hogy megmozdul az asztalon felejtett doboz. Előbb csak inogott kissé, mintha motoszkálna valami benne, majd felpattant a fedele. Sok-sok színes papír röppent föl belőle. A délután készített gyerekrajzok voltak. Kezdetben a sötét lámpabura körül keringtek, majd a fikusz levelei között kergetőztek, végül a puha szőnyegre hullottak alá.
— Miféle felfordulás ez?! — méltatlankodott a legszebb álmából felébresztett aranyhal.
— Pompás, hogy fel méltóztatott ébredni, felség! Panaszom lenne — kezdett mondókájába egy furcsa figura, és leválva az egyik rajzlapról, imbolygó léptekkel az akvárium felé indult.
— Ki vagy, és mi a panaszod? — kérdezte tőle hunyorogva az álmos aranyhal.
A furcsa figura elárulta, ő a Fagylaltember, és egy Zalán nevű kisfiúra panaszkodik, aki őt úgy rajzolta meg, hogy a feje fölé festett egy óriási napkorongot.
— Reggelre el fogok olvadni — sírta el magát a Fagylaltember.
— Lássuk csak azt a napocskát! — dünnyögött az aranyhal, és az akvárium pereméig úszott, hogy jól szemügyre vehesse a rajzlapot.
— Fölösleges a bőgés, nézd csak meg jobban azt a rajzot! Mit látsz pontosan? — kérdezte a Fagylaltembertől.
— Napkorongot — válaszolta.
— Ha akarod, napkorong, ha akarod, valami egészen más. Grépfrúthold, például.
A Fagylaltember abbahagyta a szipogást, és a rajzot szemlélte.
— Ez valóban egy gyönyörű grépfrúthold — mondta megvidámodva a Fagylaltember, és visszakotródott Zalán rajzlapjára.