A hajó tatjában fölszakít egy ajtót, és szembesül a hirtelen támadt disszonancia forrásával; nap-, homok- és vízórákat talál, nagyobbrészt azonban egymáshoz, de magukhoz képest is rendszertelenül járó, ketyegő-kalimpáló, ingó-csavarodó óramechanizmusokat, amelyek akárha számtalan időt mérnének, nyugtalanító titkuk volna.

A délszaki regényes hajótörés a XVII. század derekán esik meg, barokk kaland tehát, ami korántsem mindegy, hiszen mások mellett Eco értelmezésében is ez az a szellemiség, amelyben a modern érzékenység először jelentkezik, „az ember először itt vonja ki magát a megszokott kanonikusság alól, amelyet a kozmikus rend és a dolgok lényegének szilárdsága és állandósága biztosít, és szembesül mind a tudományban, mind a művészetekben egy mozgásban lévő világgal [...] A csodálkozás, az ingénium és a metafora poétikái [...] az új ember inventív feladatának rögzítésére törekednek, aki a műalkotásban nem a nyilvánvaló viszonylatokra alapozott, szépként élvezendő tárgyat lát, hanem felderítendő rejtélyt…” Az egyik tudományos rejtély felderítésének jelentős fordulattal járó ismertetésén dolgozik Galilei, és bár annak a kollektív narcisztikus traumának, a teremtett világ középpontjából való kilendülésnek következménye, amelyet ezzel okoz, csak később tudatosul igazán, Descartes már itt, ekkor visszahozná a lét bizony(talan)-ságát a radikális szkepszisből, és fektetné le, adná vissza alapját az emberi gondolkodásnak. De amint hiba volna azt gondolni, hogy ebben a rációba vetett végtelen bizalom nyilatkozik meg, és nem az az érzékeny kényszerneurotikus hárítás, amely fölismeri a Dolog, a Tárgy, az Igazság menthetetlen mindig-távollétét, visszahúzódását, hiányát, és éppen ezt igyekszik körülményes teoretikus előkészületeivel, halasztásaival majd végső, tételszerű találmányával elrejteni, úgy hiba volna Roberto óraepizódjából arra következtetni, van valaki, van egy jelenlét, amely időről időre fölhúzza a szerkezeteket, van egy középpont, amely mozgat, és hogy ez a rejtély megoldása. Mert a Daphne fedélzete alatt fölhalmozott kísérleti kronométerek korhű és sok tekintetben ijesztő titka az, hogy semmiféle titkuk nincs, a kalimpálásuk révén fölfedezett másik hajólakó, az órákat karban tartó Caspar atya leleplezésének funkciója ugyanaz, mint a „gondolkodom, tehát vagyok” tételé. A „mozgásban lévő világgal való szembesülés” rettenetének kezelése, az elterelés, az elsiklatás, a középpontba rendezés, valamely mögöttes bizonyság, eredet megtalálása, a kulcs lehetősége, amely a zárt ajtó mögött megígéri a stabil, vágyható Igazságot. Roberto azonban, aki hajótörésében megint hajóra (mozgó, vándorló, nomadizáló szárazföldre, talajra-alapra) vetődik, elsodródva a civilizáció realitáselvet követő álbiztonságától, nem kulcsokat keres, ebben az új, lebegő létben ilyesmire már nincs lehetőség, hanem muskétájával tör a rejtélyek kajütjébe. És ezért ott, ha ő nem is, de az olvasó, akár tudja, akár nem, színről színre lát, a lineáris, szegmentálható, pontosan ritmizálható Idő kalkulálhatósága helyett a változó-kilendülő Idő(k) minőségi és nem csupán numerikus sokaságát, a mérhetetlenség fogaskerékcsörgését, az állandó kísérleti állapotot, a megragadás lehetetlenségét látja, azt, hogy az Idő más, mindig Más, és a benne való leghitelesebb tájékozódást a zavart döbbenet, a szorongás esendősége jelenti.

Jelentősebb távolságok is összeolvadhatnak itt, mint ami elválasztja egymástól a fikciót és referenciális prózát (az azóta világhírű regény protagonistája végül beleírja magát saját elbeszélésébe), nemcsak a próza mezején, hanem az utalt, mégoly ingatag valóságban is változások eshetnek e muskétával való rátörés következtében. Mindegy is, hogy valamelyik óramű saját halálos ritmusát követve egyszer 2016. február 19-éig számolna, mert ugyanakkor, ugyanabban az időben más napok, Más napok vannak, sőt a legtöbb másik, és ez a kiszámíthatatlanság, konceptualizálható becserkészhetetlenség megmutatja élhető arcát: Umberto Eco mester itt imbolyog a mi jelenünkben, és nem vetette meg lábát A tegnap szigetén.