A helyszín egy Tisza-parti településen a Városháza, annak is a 24-es szobája. A cselekmény pillanatában négyen ülnek benn, hárman a számítógépek mögött, egyikük a kis kávézóasztalnál, cigiznek, csevegnek. És a fenébe kívánják a benyitó kuncsaftot. Aki az iránt érdeklődik, miért nem kapott meghívót a szavazásra. Mármint a nemzeti tanácsok megválasztására. Megpróbálják röviden elintézni. Azt mondják, a kolléganő nincs itt, és a belső szoba felé mutatnak. Hogy hol van? Azt nem tudják. Kiment. Mikor jön vissza? Nos, erre sem tudnának válaszolni.
Mivel az ügyfelet még mindig nem sikerült elriasztani, a kávé meg egyre hidegebb lesz, azt tanácsolják, menjen át inkább a postára, és ott érdeklődjön, mert a kérdéses cédulákat a posta kézbesítette. Biztos a postás sikkasztotta el. Mert az olyan személy ám, hogy megy, mendegél az utcán, aztán valami belső indíttatástól vezérelve, az egyik postaládába bedobja a papírokat, a másikba meg nem. A hívatlan érdeklődő azonban akadékoskodik. A posta a városházáról kapta a névsort, nem? Azt ők nem tudják, a kolléganő meg - mint azt már többször érthetően és világosan közölték - nincs itt.
Az ügyfélnek nem volt ugyan szándékában, de most már bevallja, ő tulajdonképpen újságíró... Folytatnia sem kell, máris hárman telefonálnak, intézkednek. Az emlegetett kolléganő, kávéscsészével a kezében, hamarosan megérkezik. å már kedves, megnézi a végzését arról, hogy a kérdéses személyt felvették a magyar választói névjegyzékre, keres a számítógépben, majd nyomtat. Kinyomtatja a szavazásra vonatkozó értesítést. Pontosabban annak a másolatát.
Ügyfél kissé felborzolt idegekkel ugyan, de némileg megnyugodva távozik. Később az jut az eszébe, hogy ő sikerrel járt, de mi lett volna, ha a szomszéd Maris néni vagy Pista bácsi megy be a Városházára. Ha egyáltalán szóba állnak vele, akkor legfeljebb átirányítják a postára. Onnan meg - gondolom én - vissza a 24-es irodába. Ha nagyon szavazni akar, akkor végigjárja ezt a kálváriát, ha nem, akkor egyszerűen hazamegy. Vajon melyik feltételezés a valószínűbb?
Eszébe jut, hogy a községi képviselő-testület legutóbbi ülésén szó volt arról is, hogy a közigazgatásban, illetve a község által alapított és fenntartott intézményekben dolgozó 159 alkalmazott közül 27-et elbocsátanának. A fenti ügyfél eddig a napig még sajnálta is azokat a családokat, ahol valaki, talán éppen a családfenntartó, munka nélkül marad, de most úgy érezte, a huszonhét még kevés is.
Bosszankodás ide vagy oda, hazaérve a Magyar Szó internetes kiadásának egyik olvasói hozzászólásán már mosolyogni is tud. Igaz, keserűen, de azért elhúzza a száját. ''És mi, vajdasági magyarok ezt ennyiben hagyjuk? (...) Remélem, van még elég idő arra, hogy az illetékesek reagáljanak, és péntekig új, MAGYAR meghívókat küldjenek szét! Ennyivel tartozunk magunknak!” És annyival nem, gondolja, hogy mindenki megkapja azt a nyomorult értesítést a szavazásra? Ha felemás nyelven is.
Később arról is olvas, hogy a voksolás előkészítésében és lebonyolításában számos szabálytalanság keletkezett, és a listavezetők elismerték, hogy az Emberi Jogi és Kisebbségügyi Minisztérium, valamint a Központi Választási Bizottság nem nőtt fel a feladatához, de úgy vélik, ez nem befolyásolta a végső arányok kialakulását. Pedig érdekes lenne kimutatni, hogy a magyar választói névjegyzéken szereplők közül hányan nem kapták meg az erről szóló végzést, vagy akár csak az értesítést a szavazásra. És hányan voltak azok, akik ennek ellenére is megjelentek a kijelölt szavazóhelyeken, de ott közölték velük, hogy nem ''karikázhatnak”, mert a nevüket egyszerűen nem találják. A sárdobálás, a vetélytárs befeketítése és okolása helyett talán inkább ezzel kellene foglalkozni, hogy ilyesmi még egyszer ne forduljon elő. És ha már itt tartunk, a jegyzetben szereplő ügyfél legközelebb olyan választáson szeretne részt venni, ahol az indulók a saját programjukkal, terveikkel, elképzeléseikkel és erényeikkel kampányoznak, nem az ellenfél lejáratásával.