Újvidéken fejezte be az általános iskolát és a vegyészeti technikumot, Nagybecskereken a Műszaki Főiskolán vegyész-technológus üzemmérnöki oklevelet szerzett. Az Újvidéki Televízió operatőrasszisztense (1979—1980), a Jó Pajtás fotóriporter-újságírója (1980-tól), a Jó Pajtás és a Mézeskalács jugoszláviai magyar gyermeklapok fő- és felelős szerkesztője (2000—2007), később ugyanott felelős szerkesztő, 2013 óta nyugdíjas és főállású nagypapa.

1969 óta foglalkozik elhivatottan fényképezéssel, kiállításokon 1971 óta vesz részt. Mintegy 50 önálló, valamint több mint 500 belföldi és külföldi zsűrizett kiállításon szerepelt fotográfiáival, számos jelentős díjat érdemelt ki. A Magyar Fotóművészek Világszövetségének tiszteletbeli, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja.

Dávid Csilla felvétele

A Magyar Szó napilap és a Forum Nyomda már hetedszer jelenteti meg a Fény tanúi — Svetlopisci felcímű tizenhárom lapos falinaptárát. A 2019. év kiadványának anyaga a művészi fotográfiát 50 éve művelő Lennert Géza fotóiból állt össze.

— Életem harminckét évét a Jó Pajtás szerkesztőségében töltöttem, habár a napilapunkkal mindig is jól együttműködtem. Valójában ott jelentek meg az első fotóim is, a legeslegelső egy fölborult Fićo volt, mellette a vezetője állt, és átszellemült mosollyal vegyes sokkban azon törte a fejét, hogyan lehetett ezt a balesetet nemcsak túlélni, de sebesülés nélkül megúszni is... Akkoriban már javában fényképezgettem sportot, főleg kosárlabdameccseket — a Vojvodina kosaras lányai: Véger Málcsi, Gál Irénke, Tóth Anna és a többiek akkor harcoltak a második országos bajnoki címért —, és képeim Aca Stojković újságíró közvetítésével sorban jelentek meg belgrádi lapokban. A meccseken ismerkedtem meg Németh Mátyás és Ifjú Gábor fotóriporterekkel. Valójában Gabi „hozott be” engem a Magyar Szó szerkesztőségébe — másodszor. Azért ez a furcsa megfogalmazás, mert édesanyám, Lennert Sarolta kisgyerekkoromban a Magyar Szóban volt gyors- és gépíró, apukám Koszovóban dolgozott, háromhetente járt haza, s — hogy ne legyek otthon egyedül, mert sajnos egyke voltam — anyukám gyakran bevitt a munkahelyére. Persze a fotóval való fél évszázados kapcsolatomnak is vannak előzményei, nem 50 évvel ezelőtt vettem először kezembe a fényképezőgépet. Apukám lelkes fotóamatőr volt, egy azok közül, akik — mint boldog fényképezőgép-tulajdonosok — megörökítették a család fontosabb eseményeit: szülinapot, karácsonyt, kirándulásokat, nyaralásokat. És közben engem is tanítgatott arra, hogyan kell a gépet stabilan tartani, hogyan kell „megsaccolni” a távolságot (távmérő nélküli Beltica gépünk volt, valahol megvan, de két gyors költözködés után nem tudom megtalálni). Mindezt azért, hogy én is le tudjam fényképezni a szüleimet, és abból tűrhető minőségű kép legyen — mindeközben voltam vagy öt-hat éves. Van egy kisgyerekkori képem: az egyik kezemben egy Agfa film kartondoboza, a másikban maga a filmkazetta, nyilván éppen filmet kellett cserélni a Belticában...

* A tanulmányaid mégis a vegyészet felé vittek.

— Apám műanyagipari szakember volt, magam is beleszerettem a szakmába és a vegyészetbe. A középiskolában is kitűntem, Béres-Tót Kornéllal, Vesna Nikolićtyal és még néhány iskolatársammal sorra nyertük a vegyészeti tanulmányi versenyeket. Talán a sors akarta úgy, hogy az egyik nemzetközi vegyészversenyen Vesna egy Kiev fényképezőgépet nyerjen — életét fényképészként dolgozta le Zomborban —, Kornél egy magnót — az Újvidéki Rádióban volt hangtechnikus a nyugdíjazásáig —, én pedig egy Zorki4 fényképezőgépet, és ez „elindítson a lejtőn”. Zentai barátom és vetélytársam, aki a versenyeken rendre egy-két hellyel alattam végzett, a vegyészeti tudományok doktora lett, én viszont akkor, 1968-ban beleszerettem a fotóba, és a következő évben már az újvidéki Branko Bajić Fotóklub tagjaként a fotóművészettel barátkoztam. Itt olyan jeles, országos és nemzetközi téren is sikeres tanítómesterektől leshettem el a fortélyokat, mint a labor titkait föltáró Ilija P. Drndarević; a számtalanszor díjazott fotós és újságíró Borivoj Mirosavljević; az óriási technikai tudással bíró Smidt József mérnök; a nagy tapasztalatú szakfényképész, Barta Géza bácsi; a fényképezőgép nélkül sehova sem mozduló Bora Vojnović; a lassú és higgadt Stevan Lazukić; a titkait csak nagy nehezen felfedő Jovan Vajdl; a háború borzalmait fotósként végigfényképező Jovan S. Polzović, a filmes Póth Imre, Begovics Imre, Dušan Ninkov, Slavuj Hadžić és Petar Latinović; valamint a fényképészszakma minden titkát ismerő és e tudást szívesen megosztó Kosovka Štikavac. És persze még sokan mások, akik az évek során jöttek-mentek. Itt alakult ki az a fiatal fotóművészgárda, amely az „öregekkel” együtt hamarosan az ország legsikeresebb klubjává tette az újvidékit.

Dušan Živkić felvétele

* Jelentős szakembere vagy a víz alatti és az aktfotózásnak. Miért éppen ezeket a területeket választottad?

— Gyakran kiábrándultam saját ötleteimből, amikor rájöttem, hogy ilyet már más is csinált, ezért elkezdtem a fotótörténetet is tanulmányozni — az elméleti tudás legalább annyira fontos, mint a szakma ismerete és a jó ötletek. Lapoknak, cégeknek, vállalatoknak dolgoztam, néha egyedül, gyakran társakkal. Az Újvidéki Vásár 9-es csarnokába például készítettünk egy 4 x 11 méteres reklámfotót. Ebben meg mi a kunszt? — kérdezhetnék a mai gyerekek. Hát csak annyi, hogy ez a ’70-es években történt, amikor sem komputer, sem digitális képfeldolgozás, sem bármilyen nyomtató/plotter, mely ekkora képet képes lett volna előállítani, nem létezett. Vagyis tiszta kézi munka volt az egész, úgy tíz ember részvételével. Egyszer meg egy Obedska bara melletti új szálloda dekorációjához kellett 54 négyzetméter fotót készíteni, a legnagyobb talán 3 x 4 méteres volt, mindezt a tél közepén a nemrég elhunyt, akkortájt (talán) Dél-Amerikában élő Živojin Miškov péterváradi műtermében csináltuk egy barátommal. Az ilyen „profi munkák” persze főleg azért kellettek, hogy pénzelni tudjam a művészi tevékenységem: vonzott a repülés, a légi fotó, valamint gyerekorom óta érdekelt a víz alatti világ is, így az első adódó alkalommal elvégeztem egy búvártanfolyamot (aztán még egyet és még egyet, így CMAS háromcsillagos búvár lettem, aki már másokat vezet palackos búvárkodásokra, tanfolyamokat is tart, csak nem vizsgáztat) azért, hogy a víz alatt fényképezhessek. Aktot is szívesen fényképeztem/fényképezek (a víz alatti fotót már meghagyom a fiatalabbaknak, a légifelvétel-készítést pedig mára teljesen átvették a drónok), de annak idején a víz alatti aktok voltak a kedvenceim. Ez egy nehéz pálya, mert a víz nagyon „kemény” közeg, ha a modell egy kicsit is mozgásban van, a víz képes teljesen eltorzítani a testet. És nem minden modell való a víz alá, tudnia kell a levegő visszatartásával lemerülni, és ott, az idegen, barátságtalan közegben pontosan megcsinálni azt, amit előtte megbeszéltünk. Sok munka, sok nem sikerült kép, és végül az, amit akartunk... Ez bizony még a digitális éra előtt volt, tehát csak otthon, a film előhívásakor láthattam meg az eredményt. Ilyen szempontból mára rengeteget egyszerűsödött a dolog, mármint a technika. A lényeg azonban a fejben van, minden ott dől el, ez régen is így volt, ma is így van.

* Tervezel-e olyan kiállítást, amely az elmúlt 50 év keresztmetszetét mutatná meg?

— Az említett naptár tizenhárom lapjából és a nyolc kimaradt képből álló legutóbbi újvidéki tárlatom részemről a LENNERT 50 — MINIMINIRETRÓ alcímet kapta, hiszen 50 évet nem lehet huszonegy fotón bemutatni, ezek csak kiragadott képecskék, fölvillanó pillanatok. Öt évvel ezelőtt volt egy „majdnem” életműkiállításom, melynek Mariborban tartottuk meg a bemutatóját az ottani fotógalériában, majd néhány hónappal később Tuzlában, ezeket gazdag katalógus kísérte. Hogy 2019-ben mi lesz, és mi nem, ezt majd az idő eldönti. Most talán inkább egy könyvön kellene gondolkodni, a kiállítást megnézi, aki akarja, aztán elviszik az alkotásokat, de egy könyv bármikor levehető a polcról, és átlapozható. Feltéve, hogy még egyáltalán van könyvespolc, valamint olyan ember, aki hajlandó levenni egy könyvet, és belelapozni. Vannak kételyeim ezzel kapcsolatban.