Ifj. Kovács József

Ifj. Kovács József citerázni hivatalosan tizenhárom esztendősen kezdett Erős Krisztina tanárnő szigorú szakmai felügyeletével, de a délszláv háború külföldre sodorta a zenepedagógust. Józsit később Kolinger Béla karnagy veszi pártfogásba. Neki köszönhetően jut el a tótfalusi citeratáborba, ahol megismerkedik Micsik Bélával. A két öntörvényű bánáti gyerek között mély barátság születik, Józsi bácsi, az apa pedig fia kedvéért a hangszerácsolás felé nyit. Két év múlva a legényke egy, a családi műhelyben készült, kézzel faragott asztalicitera bravúros megszólaltatásával minősült kiválóan a Ki mit tud? vetélkedőn, és új távlatok kínálkoztak neki. A délvidéki népzene égén egy lángoló üstökös jelent meg 1996 februárjában.
* Meddig is jutottál el?
- Szentendréig, az országos válogatóig. Vállvetve a kikindai tilinkós, furulyás lánnyal, Szabó Csillával, akinek végül - nagy örömömre - sikerült megnyernie a versenyt. Igen, örültem, elvégre mi, népzenészek egy nagy család vagyunk. A sikerek után magamra öltöttem az angyalbőrt, vagyis bevonultam katonának. Előbb Nišben, majd Prištinában töltöttem a sorkatonai szolgálatot, ahol nagyon kevés lehetőségem volt a citerázásra. Leszerelésem után először is munka után kellett néznem, nem lehetett többé úgy fickóskodni, mint középiskolás koromban. Bár ez kissé nagyképűen hangzik, hiszen kétkezi munkáscsaládból származom, ahol mindennap terítéken volt a megélhetés hogyan és mikéntje. Szüleim, a lehetőségeikhez viszonyítva rengeteget segítettek. Kiiskoláztattak, és ahhoz is hozzájárultak, hogy tanfolyamra járhassak a Budapest alatti Örkényre, ahol alapfokú citeraoktatói minősítést nyertem, az ún. C kategóriát. Alkalmi munkákat vállaltam, napszámba jártam a helyi földműves-szövetkezetbe, ahol édesapám dolgozott, hogy nyaranta és telente is eljuthassak a tótfalusi citeratáborba. Szivacsként szívtam magamba Borsi Feri játékstílusát, dr. Szöllősy Vágó Laci bácsi útmutatásait, de Széles Andrástól, sőt Birinyi Józseftől is tanulhattam. Az örkényi továbbképzésem során Barati Antónia ''vett kezelésbe”, valamint dr. Olsvay Imre bácsi, akiről mindmáig az a hír járja, hogy szakmai szempontból mindig igaza van.
* Miért éppen citera?
- Gyermekkorom morzsányi töredékét megboldogult Diószögi Józsi bácsi debelyacsai citerás közelében tölthettem, akinek volt egy szép nagy hasas citerája. Én olyan háromévesforma legényke lehettem, vagy talán annyi se, de az ördög mindig ott rázott, ahol nem kellett. Mint általában minden gyermeket. Szerettem az öreget, és Ilon nénit is, a feleségét. Rajongtam a lovaiért is, melyekkel szénázni járt. Mivel szüleim dolgoztak, ők vigyáztak rám. Józsi bácsi néha citerázgatott is esténként vagy délutánonként, ha meg beléunt, akkor a hangszert a szék alá tette, ahol könnyen elérhettem. Bebújtam az asztal alá, s pöngettem. Mondogatta is eleget Józsi bácsi, hogy bizony drága mulatság lesz, ha elpattan a húr, de nem csengett szavaiból semmi szidás. Inkább olyan nagyapós korholás volt, afféle biztatás, hogy no! Cseperedtem, majd máshová költöztünk, de ebből az idilli hangulatból jócskán feltarisznyáztam. Megkapott valami. Végül egy nyári szünidőben több hangszertanfolyam kezdődött itt a faluban, a József Attila MO keretében. Választhattunk harmonikát, furulyát, éneket, és végre citerát is. Osztálytársaimmal, Becsei Attilával és Kőrösi Istvánnal gondolkodás nélkül csatlakoztunk, majd jött Magdi húgom is és Szabados Elvira. Mit szépítsem? Egy esztendő leforgása alatt egyedül maradtam. A többiek visszahúzódtak. A citerát az öreg Diószögi Józsi bácsi végett szerettem meg, és ha így, érett fejjel jobban belegondolok, már az ő emléke miatt sem akartam hűtlen lenni ehhez a hangszerhez. Tulajdonképpen akkor tudatosodott bennem, hogy a népzene mégsem a tömegek ízléséhez kapcsolódik, hanem bizonyos személyekhez. Pontosabban azok emlékéhez.
* Fogalmazhatnánk-e úgy, hogy esetedben egyfajta elhivatottságról is szó volt?
- Igen. Szerencsére, akkortájt ez a mindent bemocskoló, pink-generációs tömegízlés még nem ütötte fel a fejét, viszont bőven voltak ''szakértők”, akik a népi táncot kecskeugrásnak, a népzenét meg nyekergésnek titulálták. A Ki mit tud? előtti időszakban a KMV-ken igyekeztem virtuskodva ''megmutatni” magam, de szerencsére idejében kaptam egy jó szándékú, (ki)józanító pofont. Kemény, alapos munkát és higgadt kiállást tanácsoltak az öregek, amit bolondság lett volna nem megszívlelni. Ez hozta meg végül számomra 1996-ban előbb a várva várt első helyet a hangszerszólisták kategóriájában a KMV-n, majd a már említett határon túli sikert. Ahogy komolyodtam, úgy zárkóztak fel körém a diákok is. Történetesen a 83-as generációból, azaz Győri Endre, Fekete Emese, Pityu és Judit (ma Beszédes - a szerző megj.), továbbá Pintarić Dani, Nagy Laci, Bíró Juli, Kovács Zoli és Gogány Zoli közreműködésével egy ütőképes gyermek-citerazenekar állt össze a faluban, mellyel díjakat nyertünk a Szólj, síp, szólj!-on, a szenttamási Aranycitera vetélkedőn.
Majd ''szép lassan” minden abbamaradt, mivel az említettek közül sajnos senki sem folytatta tovább. Hiába igyekezett a kolléga önzetlenül és helyben(!) átadni mindazt a tudást, amelyhez gyakran igen nagy lemondások árán juthatott, jobbára a falu határain kívül...
* Torontálvásárhelyen kívül is voltak tanítványaid?
- Oktatóként először Ürményházán volt alkalmam bemutatkozni egy táborban. Az utóbbi években Pancsován vezettem egy nagyobb csoportot, mellyel nemcsak a helyi alkalmi rendezvényeken léptünk fel, de Kollár Dejannal és Rancz Ádámmal többek között a kolozsvári Szent István-napi Néptáncfesztivál kísérőrendezvényein is évente szerepeltünk, valamint a Dél-Bánáti Szemléken... A Temes-parti kisváros magyar kulturális egyesületét az idén a kikindai Durindón is képviseltük. Ezeknek a fiataloknak azonban már volt egy bizonyos hangszeres előtudásuk! Nulláról csak Debelyacsán indultam egy csoporttal, amely két és fél-három esztendeig bírta a strapát, mielőtt végleg lemorzsolódtak volna tagjai. Azóta nincs, aki felvegye a lantot a faluban.
* Volt rá példa, konkrétan itt, a dél-bánsági szórványban, hogy a helyi népi zenekarok, tánccsoportok újraélesztése helyett inkább egy regionális tánccsoport felépítésére tevődött a hangsúly, néhány településről verbuválva a legjobbakat. Szerinted elfogadható-e hosszú távon ez a megoldás?
- Azzal, hogy településről településre járva egybetesszük a legkiválóbbakat, azzal nem igazán érünk el eredményt. Saját otthonunk építésétől kell elindulnunk. Gyermekek toborzásával, akikkel szinte szótagonként, lépésenként kell megszerettetnünk a néphagyományt. Főleg itt, a szórványban. A gyermek elsősorban tulajdon szülőjébe kapaszkodik, és minden akadály ellenére is hamarabb fakad néptáncos vagy népzenész abból a családból, amelyben maguk a szülők sem idegenkednek az ilyenfajta szórakozástól. Hiszem, hogy az utódainkba a hagyomány iránti igényt is képesek vagyunk átörökíteni.
* Volt-e kitől ''szakmát lopni”? Adatközlőktől esetleg...
- Két adatközlővel volt szerencsém találkozni, de nem értem föl ésszel, hogy magammal vigyek legalább egy egyszerű kazettás magnót, és megkérjem a bácsikát, muzsikálja le mindazt, amit tud. A muzslyai Szilasi Misa bácsit már nem hozza vissza senki sem, de az utolsó Mohikán még él. Az ő tudását semmiképpen sem szeretném elveszteni. Készülök rá.
* Össze tudod-e hangolni a terveidet a lehetőségekkel?
- Szerettem volna továbbtanulni, hivatásos néprajzos lenni, de egyszerűen nem volt rá módom. Álmaim helyettesítendő választottam hát helyettük egy újabb egyszerű, mégis ''különcködő” hangszert. Igen, különcködőt, mert a viola, vagyis a háromhúros brácsa zenekari ''simulásá”-hoz immár nemcsak prímást, de bőgőst is kellett keresni, ezekből pedig ugyancsak nem akadt a faluban. Megvolt bennem az önszorgalom, csupán a fejlődés ütközött akadályba. ''Csupán” - ennyivel maradtam hátrányban a ''csalókás” vagy a ''szökős” kollégákhoz képest!
Nem sokkal azután, hogy ''átigazolt” a pancsovai Petőfi Sándor ME-be, Győrfi Sándor prímással és Németh Nándor bőgőssel létrehozták a Csörömpölő zenekart. Később társult hozzájuk Ilić Milivoj cimbalmozni, ám csaknem egy esztendeje a tagok elfoglaltsága miatt a csapat feloszlott. Újabban (idestova tíz éve!) Józsi a sógorának, Nagy Lehelnek az ajánlása nyomán a hertelendyfalvi Đetván szlovák népi együttesben is ''kotnyeleskedik”.
- Hadd helyesbítsek: ízlelgetem a szlovák kultúrát! Nemrégiben egy nyitrai vendégszereplésünk idején a Krajan tartományi szlovák tánccsoportnak is megszólított a táncmestere, állítsak össze nekik egy koreográfiát a magyar tánchagyományból. (Egyébként pályafutása során nemcsak táncolt, de csoportokat is vezetett. Visszatérő térdproblémái szólították ki belőle.) Választásom Kalotaszegre esett, bár napjainkra az etnomuzikológusok ezt a tájegységet is atomizálták: egyáltalán nem mindegy, hogy Mérából, Györgyfalváról, Türéről, Kőrösfőről, Kisbácsról, esetleg Kalotaszentkirályról merítek majd nekik! Hitelességre törekszem, és ez akkor is érvényes, ha történetesen a ''megrendelő” ebből aligha tud valamit. Ez a szakma hitvallása.
* Egy szórványban rekedt magyar népzenész magyar népi együttesek hiányában egy másik nép zenekultúrájában keres menedéket?!
- Váltásomat inkább a magyar és a szlovák nép évszázadokon át összefonódó kultúrája, a benne rejlő hasonlóság, illetve különbözőség bensőségesebb megismerése motiválta. Tisztelettudóan közelítettem, ők is ugyanilyen tisztelettel fogadtak be soraikba, és minden szemöldökráncolás ellenére önazonosság-tudatomon nem esett csorba! Szerintem ez nem lehet bűn. Elvégre minél többet tud az ember, annál gazdagabb, akár nyelvről, akár zenéről legyen is szó. Egyik legkedvesebb tanárom is azt vallotta, hogy a másét csak azután vehetjük át, miután megtanultuk a sajátunkat. Nem mondom, ez utóbbiból még bőven lenne mit merítenem, de engem a körülmények végül is egy nehéz döntéssel meghozott válaszútig sodortak, ahol mégsem várakozhattam ítéletnapig. Léptem hát egy új zenei világ, egy hasonló, de mégis más kultúra felé, mert engem mindig és mindenekelőtt a zene vezérel(t). Magyar vagyok, de a zene a valódi nemzetiségem. Ez mentett meg a behatároltságtól, a kiszolgáltatott érzést fakasztó meddő egy helyben topogástól.