home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
2005: csodás vagy csalódás?
Tóth Lívia
2005.01.05.
LX. évf. 1. szám

Az elmúlt évben január hetedikére esett az első szerda. Akkor Szappanbuborék címmel kolléganőm írta a vezércikket. Gondolatait a következő mondatokkal kezdte: ,,Megint mögöttünk egy év, nem is akármilyen. Megint előttünk egy új, amelyről fogalmunk sincs, mit hoz. Mert Szerbiában élünk, ahol a valósá...

Az elmúlt évben január hetedikére esett az első szerda. Akkor Szappanbuborék címmel kolléganőm írta a vezércikket. Gondolatait a következő mondatokkal kezdte: ,,Megint mögöttünk egy év, nem is akármilyen. Megint előttünk egy új, amelyről fogalmunk sincs, mit hoz. Mert Szerbiában élünk, ahol a valóság olykor felülmúlja a képzeletet.”
Csak azért idéztem ezeket a sorokat, mert most, egy évvel később, akár én is indíthatnám így az írásomat. Nem először, és nyilván nem utoljára. Mióta panaszoljuk már, hogy az óév nem váltotta be a reményeinket, az újban nem bízunk, mert nem tudjuk, milyen lesz. Azt sejtjük, hogy jobb semmiképpen. Miközben a legtitkosabb álmainkat arról szövögetjük, hogy talán most következik be a várva várt csoda. Kimondani babonából sem merjük, de azért sem, hogy a környezetünkben ne nézzenek furcsán ránk. Ez már olyan, mint az a valamikor forradalminak számító, de azóta már közhellyé koptatott kijelentés a tavaszról és a Szerbiában élésről. Tavasz bizonyára lesz az idén is, de mi még mindig Szerbiában, vagy inkább abban a Vajdaságban élünk, amelyről a képviselőházunk elnöke is azt állítja, megalázó helyzetben van a köztársaságon belül. Rendkívül alacsony a költségvetésünk, habár jelentősen hozzájárulunk a kassza megtöltéséhez. Az óhajtott, régi autonómiát, amelyet a fiatalok már csak a szüleik történeteiből ismernek (Egyszer volt, hol nem volt, nem az Óperenciás-tengeren, de még csak az Üveghegyen sem túl, hanem, itt nálunk...), nemhogy nem kaptuk vissza, hanem egyesek még a jelenlegi megszüntetésén is fáradoznak. Legalábbis a jelek erre engednek következtetni. Sokan az új alkotmánytól remélik a törvényhozási, a bírósági és végrehajtó hatalom újbóli megszerzését, amely egyben bevételt és saját vagyont is jelentene. Hogy mikor? Erre is vannak elképzelések, csakúgy, mint arra vonatkozóan, hogy 2006-ban tartományunk költségvetése arányos lesz a területén begyűjtött pénzekkel. Hinni talán még tudnánk benne, csak éppen nem merünk. Hogy kisebb legyen a csalódás.
,,Csak múltunk van. De azt már ismerjük.” A világhálón találtam ezt a mondást, ami talán falfirka lehet. Szerencsére nem olyan, amilyenekkel a mi városaink és falvaink falait, helységnévtábláit, emlékműveit árasztották el az elmúlt évben. Megfogadtam, nem tekintek vissza, de azt ki is kellene bírni. Hiszen már az elején leszögeztük, hogy nem akármilyen esztendő volt a tavalyi. Igaz, hogy a sokadik nem akármilyen, de akkor is. Több dologról marad emlékezetes. Az elszaporodott falfirkák mellett a magyarverésekről is. A felemás eredménnyel végződött választásokról. A Mikulásról, aki önhibáján kívül nem hozhatta el a várt ajándékot nekünk, a határokon kívülre kényszerült (vagy kényszerített) magyaroknak. Ennél a témánál kénytelen vagyok néhány mondat erejéig elidőzni, habár megbeszéltük, hogy lassan le kellene zárni. Magunkban és az újság hasábjain egyaránt. Az utóbbi minden bizonnyal könnyebb lesz, de a lélek sebei, a sértett nemzeti önérzet nehezebben gyógyul. Bármerre jártam is az elmúlt hetekben riportozni, mindenhol felhozták. A leggyakrabban mélységes keserűséggel és könnyes szemmel. Aztán ott volt a Telepi Rádió hármasának kiváló fellépése Újvidéken. Még most is a fülemben cseng a közkedvelt, de általuk átírt operettrészlet egy-két sora. ,,Kiénekelték”, hogy többet ér ma Budapesten egy kínai kuli, mint a magyar, ha határon túli. Kedves ismerőseink a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéből pedig azt mondták, inkább lesznek ezután otthon magyarok, mint az anyaországban románok.
Én sejtem, hogy most valami szépet szerettek volna hallani tőlem, valami reménykeltőt. Hogy nem hiába vártuk ki sokan vidám hangulatban, jókedvű mulatozással a 2004-ről 2005-re virradó éjszakát. Sajnos, csak az jut eszembe, ami a viccbeli orvosnak, amikor a súlyos betege arra kérte, mondana már neki valami biztatót: Hajrá! Hajrá, kedves Olvasó, fel a fejjel, töltsük el együtt az elkövetkező hónapokat. Morzsolgassuk a napokat, ki-ki a maga stílusában és ritmusában, mást úgysem tehetünk. Ez az élet rendje. De ügyeljünk a minőségre és az értékekre, ragadjuk meg a lehetőségeket, a jó mellett ne menjünk el behunyt szemmel. Segítsünk egymásnak, osztozzunk a búban és bajban csakúgy, mint a szerencsében, vegyük észre, ha valaki szorgalmas, igyekvő, törekszik többet nyújtani a szürke átlagnál. Egzotikus virágokra úgysem telik, inkább apró örömökből kössünk bokrétát magunknak, szeretteinknek és a környezetünkben élőknek. Mindazoknak, akik megérdemlik. Mert ezt megtehetjük. Akkor is, ha a többi, a pénz, a jólét, a gazdagság, a gondtalanabb hétköznapok... nem rajtunk múlnak. Sajnos, még mindig nem csak rajtunk. Vagy egyre kevésbé. Ugye, mondanom sem kell, hogy nem lesz könnyű? Igaz, mi már azon lepődnénk meg, ha itt minden simán és gördülékenyen haladna.
Hogy a következő decemberben, amikor ismét elérkezik a számadás ideje, nyugodt, megbékélt szívvel, mosolyogva nézhessünk vissza. És egymás szemébe.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..