A kopjafa történelmi hagyaték

Recskó Béla festőművész és kopjafafaragó mester:

— Gondolkoztam ezen a kérdésen, de továbbra sem tudom, miért nevezik némelyek nálunk tájidegennek a kopjafát. Talán azért, mert korábban csak Erdélyben volt honos? Én úgy vélem, az összmagyarságot kellene szem előtt tartani, a kopjafa pedig ezt jelképezi. Ha a kopjafa tájidegen, akkor miért ünneplik nálunk a halloweent, melyhez valóban semmi közünk? Nem a miénk, csak utánozunk vele valakiket. A kopjafa viszont ősidők óta a mi kultúránk része. A honfoglaló magyarok például a halott harcosok sírját a lándzsájukkal jelölték meg. Én egyébként járom az egész Kárpát-medencét, és elmondhatom, a kopjafa a reneszánszát éli, minden tájegységen megtalálható.  

Itt, a Délvidéken jelenleg ketten-hárman foglalkozunk kopjafafaragással, és minket is az a szándék vezérel, hogy a népünknek ezt a történelmi hagyatékát ezen a tájon is visszahonosítsuk. Ezt a hagyatékot tisztelnünk kell, mert ha nem így teszünk, akkor a gyökereinket tagadjuk meg. A kopjafákon található összes szimbólum jelentéshordozó. Ha egyéni halottra vonatkoznak, akkor a rajtuk lévő motívumokból szinte pontosan meg lehet állapítani az elhunyt korát, nemét, családi állapotát, foglalkozását. A kopjafa manapság kikerült a temetőkből, egy-egy közösség ugyanis a jeles tagjainak állít ilyen módon emléket.

Tíz éve kezdtem el faragni. Ezt a tudományt az erdélyi barátaimtól sajátítottam el, azóta pedig rendületlenül művelem, és közben folyamatosan tanulok. Az útjaim során tanulmányozom az elém kerülő kopjafákat, lerajzolom, lefényképezem őket, ha olyan szimbólumot látok rajtuk, amelyet nem ismerek, vagy még nem alkalmaztam, akkor utánanézek, mit jelent.

A kopjafa kivitelezése nem lehet elnagyolt, nem szabad durván faragni, szépnek, mutatósnak kell lennie, mert díszítőelem is. Íratlan szabály, hogy a gépi erőt csak minimálisan szabad alkalmazni, a munka nagy részét kézzel, vésővel és bunkóval kell elvégezni. Nekem, mint mondtam, évtizedes tapasztalatom van, de a mesteremnek, aki a lelki barátom is, a zsoboki Pál István Potyónak még mindig csak a segédje lehetek.

Az első kopjafát, melyet Zentán készítettem, az 1944-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok tiszteletére állították fel 2007-ben a Tisza-parton, az egykori vesztőhelyen. Négy ága van, a jelképrendszere pedig nem egy emberre vonatkozik. Olyan motívumokat kellett választanom, amelyek az elveszejtettek jellemvonásait tükrözik. Több korosztályhoz tartozó férfiak voltak, különböző képzettséggel és foglalkozással, de hősöknek is tekintjük őket. Ezt követte Zentán a Wass Albert-emlékkopjafa, valamint Magyarországon, Felvidéken és Erdélyben is vannak munkáim. Arra különösen büszke vagyok, hogy az idén a törökszentmiklósi önkormányzat hathatós segítségével a Nyerges-tetőn állították fel az egyik kopjafámat.

Székely kopjafákról és hasonlókról

Valkay Zoltán műépítész:

— Valahogy úgy vagyok a kopjafával, mint a rovásírással — mindkettőt a hun-székely magyarok őrizték meg a mai magyarság számára. Így is mondjuk: székely kopjafa vagy székely rovásírás.

Erdélyország titkos neve Erdőelve. Elvi jelentése, szellemi értelemben, a szellemi dolgok/kincsek elrejtése és megőrzése. A hun székelyek egyik fő feladata pedig a hun magyar hagyományok tisztes őrzése, óvása. Általuk maradhatott meg a magyarság számára az őshagyománya, az ősi tudása, csak immár a székely jelzővel kiegészítve: székely kapu, székely kopjafa, székely rovásírás, székely tánc…

Tudni kell azonban, hogy a tatárjárás (1241) előtt a magyarok az egész Kárpát-medencében a székely kapukhoz hasonlatos kapukat állítottak a házuk elé, rovó táltosaink székely rovással írtak, és őseink székely kopjafákat idéző jelfákkal emlékeztek.

Ahogy a beszéd, írás közöl, kommunikál, úgy építő- és díszítőművességével is üzenetet ad át a magyar-székely ember. Általában a lényeget vési, szövi, énekli fába, ruhába, élő légbe. Az élet kozmikus és egyetemes lényegét. Mondom, ezt a székelyek őrizték meg, mivel ez szent feladatuk része. Viszont manapság már egyetemes magyar jelenségként éljük meg őket. Így a rovásírás, a kopjafa és a székely kapu is mind ősi magyar szimbólumok, szent üzenetközvetítők, melyekhez, mint forráshoz, mindig vissza lehet nyúlni.

Véleményem szerint a múló időben újabbnál újabb arcot felmutató hagyomány ősarcának felmutatásánál figyelembe kell venni a helyénvalóságot, az ősi és az újabb kori hagyományok kibékítésének kapcsolódási pontjait, a jelentés mibenlétét. A kopjafákat például köztudomásúan a reformátusok alkalmazták — már ami a reformáció megjelenése utáni korszakot illeti. Szűkebb pátriánkban, Vajdaságban, vagy a Délvidéken, vagy még régebbi nevén az Alvidéken inkább katolikusok éltek, így a kopjafaállítás (ha nem református teszi azt) önmagában véve ellentmondás lehet. Ilyen értelemben a székely kapu is tájidegen, de a rovásírással sem állnánk egyenes arányban… (Hol van már a magasrendű XIII. század?)

Mégis a magyar jelképek alkalmazásakor számomra a memoriálé- vagy a szimbolikus jelleg elfogadható. Az általános és az egyetemes magyar jelképiségre kell és lehet is alapozni — így tettek a magyar szecessziós építészetben is —, mert azok vagyunk: magyarok, (jel)képekben beszélők nép. Mert a szent kommunikáció magyar jelképei magyar unikumok, hungarikumok, ha úgy tetszik: a kapu is, a kopjafa is, a rovásírás is…

Tudó és tudatos használatukat (magunkévá tett értelmükkel együtt) inkább a szakralitáshoz kötném, tehát nem bármikor és bárhol, inkább kivételes és kitüntetett helyzetekben. Méltón, tapintattal és rangjukban… Meglehet emlék- és emlékeztető műveknél…

Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia