„A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze; / Itt élned, halnod kell.” (Vörösmarty Mihály: Szózat)

" />

Heti Jegyzet

« Vissza

Hányszor és meddig?

Tóth Lívia | 2019.11.13.

Hányszor és meddig?

„A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze; / Itt élned, halnod kell.” (Vörösmarty Mihály: Szózat)

Nem szégyellem bevallani, hogy Vörösmarty Mihály örök érvényű sorain mindig meghatódom, és gyakran könnyet is csalnak a szemembe. Mostanában, amikor hallom a vers énekelt formáját, önkéntelenül is az jut eszembe, mennyien gondolják manapság, hogy a szülőföldjükön kívül a nagyvilágban bárhol van számukra hely és boldogulás.

De mi van azokkal, akik továbbra sem csomagolnak, és nem is töprengenek azon, hogy búcsút intsenek-e a kapufélfának? Azokkal, akik itt akarnak maradni. Vajon ők a buták, az ügyetlenek, a félénkek, az önbizalom hiányában szenvedők? Mert ha a többség úgy véli, el kell innen menni, akkor bizonyára valami gond van a maradókkal.

Ha biztos lettem volna benne, hogy ez a gondolat csak engem foglalkoztat, akkor nem is írnék róla. Viszont nemrégiben az egyik interjúalanyom jegyezte meg, arról beszélgettek otthon a feleségével, hogy mi lehet a baj velük. Ők ugyanis itt képzelik el az életüket. Megkérdezte, ők a hülyék, mert nem látják, hogy a tejjel-mézzel kecsegtető Kánaán nem itt van? És azok az okosak, akik másként döntöttek? Talán el kellett volna mondanom neki, hogy engem ezért már többször néztek baleknak. Először a ’90-es évek elején, aztán ugyanannak az évtizednek a végén, amikor bombák hullottak nálunk, és bizonyára most is. Hiszen gyakran hallanak panaszkodni, de a döntő lépésre mégsem szánom el magam.

Talán ideje elmondani, fájt, amikor egyesek a határ túloldalán arról beszéltek, csak a tehetségtelenek maradtak itthon, a jó szakemberek minden területről elmentek. Pedig ők is közülünk valóak voltak. És azóta sem jöttek vissza, hogy bebizonyítsák az igazukat. Mi pedig nem üzengettünk, nem kezdtünk szócsatába. Inkább tettük a dolgunkat.

Ugyanezt fogalmazta meg nemrégiben egy megemlékezésen a szónok, aki a beszédébe a személyes érintettségét is beleszőtte. Ezt mondta a ’90-es évek elejéről: „Ebben az időszakban voltam abszolvens az Újvidéki Egyetemen. A pályakezdő optimizmus helyett a rejtőzködő illegalitást és a gyors politikai nagykorúvá válást kellett átélnem. Ugyanis a kieső politikai generáció helyett nekünk, éretlen fiataloknak kellett ellátnunk a közösség számára fontos feladatokat.”

Én viszont arra volnék kíváncsi, hogy a hátralevő életemben hányszor tartanak még ostobának azért, amit nem teszek meg. És hányszor keressük még a választ a menni vagy maradni kérdésére?