Körkép

« Vissza

Megtorlás

HEGEDëS Attila | 2006.12.06.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetétől elválaszthatatlan a leverését követő, éveken át tartó tömeges és kíméletlen megtorlás, amely több forrásból táplálkozott, de főként a hatalomba visszakerültek személyes bosszúvágyából. Meg akarták torolni üldöztetésüket, vagy csak azt, hogy félniü...

Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetétől elválaszthatatlan a leverését követő, éveken át tartó tömeges és kíméletlen megtorlás, amely több forrásból táplálkozott, de főként a hatalomba visszakerültek személyes bosszúvágyából. Meg akarták torolni üldöztetésüket, vagy csak azt, hogy félniük kellett. A szovjet harckocsik után a bíróságok voltak hivatottak arra, hogy megfélemlítsék az egész magyar társadalmat és hogy bebetonozzák a kádári hatalmat, hogy senkinek ne juthassanak eszébe a forradalom napjai a megtorlás korszaka nélkül. Azért volt szükség ítéletek tízezreire, hogy ne legyen olyan lakó az országban, aki ne tapasztalta volna meg, mi a sorsa a pártállam, a kommunista diktatúra ellen lázadónak. Ez a koncentrált terror kellett a kádári ,,puha diktatúra', ,,a legvidámabb barakk' megteremtéséhez.
A megtorláshoz Magyarországon hamarabb megvolt az elszántság, mint az eszközök. Novemberben csak alakulóban volt a politikai rendőrség, az ügyészségeken, bíróságokon pedig még jelentős befolyásuk volt az ottani forradalmi tanácsoknak. Decemberre született meg a statáriumra vonatkozó rendelet, ekkorra sikerült az új hatalom szolgálatába állítani a katonai bíróságokat is. A megtorlás 1957 tavaszáig tartó szakaszában sem valódi igazságszolgáltatásról, sem jogszolgáltatásról nem lehet beszélni. A gyakran vádirat nélkül bíróság elé állítottaknak alig volt lehetőségük az érdemi védekezésre. A rendelet által előírt halálos ítéletet a figyelembe vehető enyhítő körülményekre való tekintettel mérsékelhette a bíróság, de tízévi börtönnél enyhébb büntetést nem szabhatott ki nagykorú vádlott esetében!!!
Ugyanígy az egész társadalom ellen irányult az internálás. Az ötvenhatosok, valamint a társadalomra más okból veszélyesnek tartottak mellett a régi beidegződések szerint megfosztották szabadságuktól a már 1956 előtt is ellenségnek minősített, úgynevezett osztályidegeneket. A megtorlás intézményrendszerének kiépülésével párhuzamosan az internálótáborokba kerültek azok a letartóztatottak, akiknek már nem jutott hely a túlzsúfolt börtönökben! 1956 után bárkit meg lehetett fosztani a szabadságától fél évre - majd ezt kétszer meg lehetett hosszabbítani ugyanennyi időre -, akkor is, ha semmit sem tett a kommunista hatalom ellen.
A megtorlás második, 1957 tavaszától 1959 végéig tartó szakaszában, a párt már kijelölte azokat a csoportokat és meghatározta azokat a tevékenységi formákat, amelyeket a legsúlyosabban büntetett. Le kívántak számolni azokkal, akik a legelszántabban fordultak szembe a rendszerrel. A meghozott és végrehajtott halálos ítéletek többségét szabadságharcosokra szabták ki, kivégezve többek között Angyal Istvánt, Iván Kovács Lászlót, Szabó Jánost stb. Ugyancsak kivégezték azokat is, akik alkalmasnak bizonyultak egy-egy közösség vezetésére, legyen az egy település vagy az egész ország. Kivégezték Dudás Józsefet, Brusznyai Árpádot, Nagy Imrét stb.
1957 áprilisában letartóztatták és Budapestre szállították a Jugoszláv nagykövetségről elrabolt és a romániai Snagovba internált politikusokat, és megkezdődött a megtorlás legfontosabb pere: Nagy Imréé és társaié. Kádár Jánosnak több szempontból is szüksége volt a forradalom miniszterelnöke elítélésére és kivégzésére, ez magyarázza, hogy 1958 nyarán, másfél évvel a forradalom leverése után, amikor a szovjetek már nem szorgalmazták, sőt mérsékelten ellenezték Nagy kivégzését, mégis elkövették e gaztettet. 1956 megkonstruált magyarázatát - a nemzetközi reakciós körök részéről támogatott osztályellenség támadása a proletárhatalom ellen csak a párton belüli ellenség tudatos árulása következtében eredményezhetett átmeneti sikert - csupán Nagyék kivégzése hitelesíthette. Másfelől a Kádár-kormány tisztázatlan megszületésének állandó mementója lett volna az életben hagyott legitim miniszterelnök. A hatalom igyekezett nagyon hamar elfelejteni és mindenkivel elfeledtetni uralomra jutásának körülményeit. Nagy Imrére kimondott halálos ítéletet 1958. június 16-án a Budapesti Országos Börtönben hajtották végre. Vele együtt Gimes Miklóst és Maléter Pált is kivégezték. Az erről szóló hírt másnap hozták nyilvánosságra, kiváltva ezzel a tüntetések, tiltakozó nagygyűlések egész sorát a nyugati országban.
A Jugoszláv Külügyminisztérium közleményt adott ki, melyben ,,meglepetésüket' fejezik ki Nagyék kivégzésének hírére, és a két ország közötti ,,épülőben levő' jó viszony veszélybe kerülésének adnak hangot. A belgrádi kormány a közlemény kiadásán kívül más konkrét lépésre nem szánta el magát.
Az 1956-os cselekmények miatt - a magyar bíróság jogerőre emelt halálos ítélete nyomán - összesen 229 személyt végeztek ki. A forradalmi cselekedetekért (1956. november 4. - 1958. április 1.) 14 378 személyt ítéltek el.
Miként a forradalomé, a megtorlás hulláma is átcsapott a szomszéd országokba. Kárpátalján számos börtönbüntetést szabtak ki az antisztálinista felkeléssel szimpatizálókra és röpcédula-terjesztőkre. Halálos ítélet ugyan nem született, de volt olyan gyanúsított, aki belehalt a vizsgálat idején alkalmazott kínzásokba. Romániában ezeket az eljárásokat a megbízhatatlannak tartott magyar kisebbség megfélemlítésére használták fel. Több mint húsz embert végeztek ki, és ezreket vetettek börtönbe, vagy deportáltak a Duna-deltába. Az akkori Jugoszlávia területén nem születtek bírósági ítéletek a magyarországi 56-os eseményekkel kapcsolatban. A belgrádi vezetés nemzetközi színtéren igyekezett presztízsének növelésére kihasználni a magyar forradalmat, ezért fogadott több ezer menekültet, de saját állambiztonsági rendszerébe beépített több Magyarországról ide menekült ÁVH-st is!
(Vége)