Heti Interjúnk

« Vissza

A színésznek nem csak tehetségre, szerencsére is szüksége van

RENCSÉNYI Elvira | 2015.04.15.

A színésznek nem csak tehetségre, szerencsére is szüksége van

Negyven éve van a pályán. Szinte hihetetlen. Korából letagadhatna legalább tíz évet. Éppoly gyönyörű, kedves és előzékeny, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor először láttam őt színpadon. Egy város, majd kisvártatva egy egész ország rajongott érte. Az igazi sikert az 1981-ben színpadra vitt rockopera, A zöld hajú lány hozta el neki. Férfiak ezrei ábrándoztak róla, ő mégis megmaradt annak a kissé gátlásos hölgynek, aki semmi áron nem mutatkozna ruhátlanul a színpadon. Uraim, most végre fény derül a nagy titokra: A zöld hajú lányban nem Jónás Gabriellát láthatták ruha nélkül..


Szabó Attila felvétele

Jónás Gabriella Budapesten született. Ott járt a Színművészeti Főiskolára, ahol későbbi férjét, a nem kevésbé ismert színművészt, Korica Miklóst is megismerte. Harmadévesek voltak, amikor összeházasodtak. Ez az egység végig megmaradt a pályafutásuk során: nemcsak az életben voltak ők egy pár, de nagyon sok páros szerepet is megkaptak. Jónás Gabriella főszereplő volt a Rómeó és Júlia, A kaukázusi krétakör, az Angyal szállt le Babilonba, az Antigoné, a Mirandolina, A zöld hajú lány, a Tanítónő, a Nóra című darabban, valamint játszott az Út a paradicsomba, A varázsló kertje, a Negyven gazfickó meg egy ma született bárány című előadásban, Kassán Capuletné volt a Rómeó és Júliában, Újvidéken Szilvia a George Washington szerelmeiben, Egerben Baradlayné A kőszívű ember fiaiban, Gertrudis a Bánk bánban, a Kórus a Magyar Elektrában. Irodalmi műsorok rendszeres részvevője. Több nemzetközi és hazai filmben is szerepelt. Díjai: A Vajdasági Színházak Találkozóján a legjobb női főszereplő lett hét alkalommal, Kisvárdán kétszer nyert első díjat, továbbá Vajdaság Nívódíjában és dr. Bodrogvári Ferenc-díjban részesült. Emellett kiérdemelte az Újvidéken megrendezett drámaíró verseny legjobb női epizódszerepe megformálásáért járó díját, valamint a Vajdasági Színházak Találkozójának egyetlen alkalommal odaítélt Jelka Asić-díját is.

* Negyven éve vagy a pályán. Milyen érzéseket kelt ez benned?

— Nagyon kellemeseket. Sok minden történt ez alatt a negyven év alatt, és ezekre hihetetlenül jó visszaemlékezni. Visszatekintve erre az időszakra csak annyit mondhatok: jókor voltam jó helyen, és olyan színházi vezetőkkel tudtam együtt dolgozni, akik a fiatal színészeket folyamatosan olyan feladatokkal terhelték, amelyek a szakmai épülésüket segítették. Budapesten Miklóssal nem tudtunk volna egy társulathoz kerülni, Szabadkára viszont mindkettőnket hívtak. Így kerültünk a szabadkai Népszínház magyar társulatához.

* Volt-e olyan pillanat az életedben, amikor megbántad, hogy elhagytad a szülővárosodat?

— Soha, hiszen az a szeretet, amelyet a közönségtől és a kollégáktól kaptam, amellyel Vajdaság befogadott, mindenért kárpótolt.

* Az emberek derűsnek, kedvesnek, mosolygósnak látnak még most is, amikor néhai férjed már nincs veled. Volt-e olyan mélypont a pályád során, amikor úgy érezted, feladod?

— Igen, volt. Akkor, amikor távol kerültem a színpadtól. Mert volt ilyen időszak is. A szabadkai Népszínházban 1993-ban mondtam fel, mert az akkori vezetőség úgy látta jónak, ha minél kevesebb magyar nyelvű darabot játszunk. Én ezt nem voltam hajlandó elfogadni, inkább felmondtam. Néhány nap múlva a férjemet kirúgták a társulattól. Én akkor már részmunkaidőben dolgoztam előadó tanárként az újvidéki Művészeti Akadémián, és amikor teljes munkaidős állást ajánlottak, elfogadtam. Így éldegéltünk hárman az én tanári fizetésemből.


Férjével, a néhai Korica Miklóssal lapunk 45. születésnapján (Szabó Attila felvétele)

* De a kerék forog. 1995-ben a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, majd a Népszínház Magyar Társulatának igazgatója lettél. Mit jelentett számodra, hogy ismét visszakerültél a színpadra?

— Sokat, hiszen mindig is a színpadért éltem. És noha Miklós, amikor kirúgták, örök haragot fogadott, Erdudac Zsuzsa kolléganőmnek sikerült őt visszakönyörögnie. Az ezt követő időszakban nagyon sokat dolgoztunk, de miután ismételten új igazgató került az intézmény élére, mindketten nemkívánatos személyek lettünk. Így hullámzott a pályánk: egyszer fenn, másszor lenn. Ezután elszerződtünk az Egri Színházhoz, ott két évadot töltöttünk. A visszatérésünk után egy ideig még a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban játszottunk.

* A színpadon mennyire voltatok házasok, és otthon mennyire kollégák?

— Igyekeztünk nem „hazahozni” a munkát, de óhatatlanul is szóba került, kiváltképpen akkor, amikor páros szerepre készültünk. És igen, mielőtt még rákérdeznél, sokszor vitáztunk a próbák során. De ezekből a szóváltásokból mindig a lehető legjobb eredmény született, mellyel bátran kiállhattunk a színpadra, hiszen ismertük a másik minden rezdülését, támogatni, segíteni tudtuk egymást. A színpadon — amellett, hogy játszottuk a szerepünket — megmaradtunk házastársaknak, viszont itthon nem volt szükség szerepjátékra. Mindig tudtuk a másikról, hogy mikor őszinte, és mikor nem. Pontosabban: mi csak őszinték tudtunk lenni egymáshoz, minden más már szerepjáték lett volna...

* Az első szereped a Trójai nőkben Andromakhé megformálása volt. Hogyan emlékszel rá vissza?

— Csak annyit mondhatok: köszönöm a sorsnak, hogy eljátszhattam. A rendezőnő eredetileg másnak szánta, de a színészklubban meglátott, és azt mondta: enyém a szerep. Ehhez a pályához, az ezen a pályán való érvényesüléshez nem elég a tehetség, szükség van szerencsére is. Ez az első szerepem határozta meg azt a későbbi drámai irányt is, amely a munkásságomat jellemzi. A legtöbbször ugyanis drámai hősnőket alakítottam.


Jónás Gabriella Andromakhé szerepében a Trójai nőkben

* Mi az első gondolatod, ha azt mondom: A zöld hajú lány?

— Ó, hát az egy mérföldkő volt, és nemcsak az én pályám során, hanem a vajdasági magyar színjátszás életében is! Két évvel az István, a király magyarországi bemutatója előtt mi már színre vittük Szabadkán — később az egész országban — a régió első magyar rockoperáját. 1981-et írtunk akkor. A közönség pillanatok alatt befogadta, és olyan sikerben volt részünk, mint addig még soha! Persze ehhez három ember kellett: Vicsek Károly, Gobby Fehér Gyula és Lengyel Gábor. Eredetileg akkor sem nekem szánták a főszerepet, hiszen azon a bizonyos ranglistán, amelyet mi, a színésztársadalom tagjai mindig tiszteletben tartottunk, Póka Éva állt legfelül. De miután kiderült, hogy áldott állapotban van, nekem, a lista másodikjának jutott a főszerep. Már megint a szerencse...

* Volt-e, van-e álomszereped?

— Soha nem volt, mert 1993-ig minden olyan szerepet sikerült megkapnom, amelyet szerettem volna. Ezek mindegyike természetesen a színészi érettségemnek, a felkészültségemnek és nem utolsósorban az életkoromnak megfelelő volt. Hálás vagyok a sorsnak. Manapság már csak annyi az álmom, hogy továbbra is a színpad közelében maradhassak...