Körkép

« Vissza

De csitt! mi fény tör át az ablakon

BARÁCIUS Zoltán | 2005.10.25.

De csitt! mi fény tör át az ablakon

Szalai Attila felvételeGabriella Budapesten született, Korica Miklós Magyarkanizsán, s nem volt elég egy szempillantás, hogy egymásba szeressenek - ,,Verona messze van', gondolták, kulcs a boldogsághoz másutt is létezik, megtalálható az apró örömök képében - A Színművészeti Főiskola elvégz...

Szalai Attila felvétele

Gabriella Budapesten született, Korica Miklós Magyarkanizsán, s nem volt elég egy szempillantás, hogy egymásba szeressenek - ,,Verona messze van', gondolták, kulcs a boldogsághoz másutt is létezik, megtalálható az apró örömök képében - A Színművészeti Főiskola elvégzése után Szabadkára szerződtek: színészkirálynőnek és színészkirálynak, ahol évekig ővégettük ment fel a függöny
Ilyenkor, őszidőben, amikor megrövidülnek a nappalok, mindenki szívesen lapoz bele a családi albumba, pontosabban: fotóalbumba, amely látszólag ottfelejtve hever egy asztalka sarkán. Egy-egy megörökített tekintet, önmagunk tekintete mindig érdekes látvány. Egy ilyen fotó megmutathatja például azt, hogy lám-lám, Jónás Gabriella, a művésznő a mamájától vagy a nagymamájától örökölte légies szépségét, Korica Miklós pedig talán a dédapjától szúrós szemvillanását, délceg tartását. Két test, több lélek. Igen, több lélek, mert a Nagy Játékhoz több lélekre van szükség. Lehetsz a zöld hajú lány, Nóra, Tóth Flóra, Mirandolina, Árva Bethlen Kata, Ariel, Júlia vagy Rómeó, Nagy István, Csáth Géza, maga az Ördög stb. Párban a Shakespeare-tragédiájában, Veronában az erkélyen és az erkély alatt.
Egy tartalmas élet együtt.
- Kezdhetem-e a történetünket azzal, hogy az úgy volt..., vagy inkább azzal: igaz sem volt? - tűnődik Gabriella szorosan Miklós mellett foglalva helyet lakásukban Szabadka központjában, nem túl messze a teátrumtól. - Szóljak sorsfordító eseményekről, vagy csupán arról a pillanatról, amikor először találkoztunk? Azt ne hidd, hogy akkor felrikoltottam: ,,Smaragdkövet találtam!' Ó, nem. Itt egy srác a határon túlról, Magyarkanizsáról, nyakkendőt visel, nadrágja mindig vasalt, modora mégis elutasító, de azért megéreztem, hogy egyszer majd lélekmelengető perceket töltünk együtt, kezem a kezébe simul...
- Gabi Budapesten született, én Magyarkanizsán. Ő egy metropoliszban, én egy csöndes, elviselhetetlenül csöndes városkában a Tisza partján. Én akkortájt sokféle jelzővel illettem a szerelem szót. Mondtam, hogy romantikus, hogy legyőzhetetlen, gondoltam azt is, hogy örökké tart. Pesti lányok... együtt a Színművészeti Főiskolán. Nos, kezdetben alig vettük észre egymást... - hallom Miklóstól.
- Mindketten színpadra vágytatok?
- Én, Jónás Gabriella - ezt írásba is adhattam volna - már háromévesen megfogadtam, hogy színésznő leszek. Felkészültem, és elsőre felvettek Várkonyi Zoltán, a karizmatikus rendező és színművész osztályába. Tízen vártuk a Nagy Lehetőséget: négy lány, hat legény. Köztük volt Miklós is. Miklós, te engem sokáig nem akartál észrevenni, elnéztél a fejem felett!
- Pedig nagyon szép voltál akkor is...
- Nem is álltál szóba velem.
- Nem találtalak érdekesnek... Nem is játszhattunk együtt egyetlenegy vizsgaelőadásban sem. De azért nem bántottuk egymást...
- Végül mégis...?
- Egy amolyan aprócska autóbuszban járta az osztályunk műsorával az országot. A sors egymás mellé sodort bennünket, s elkezdtünk meghitten beszélgetni erről is, arról is. Beláttam ekkor az én Miklósom egyszerű lelkébe, megszabadultam a gátlásoktól, s csak úgy ömlött belőlem a szó. Ez nem egy felszínes srác, emberek, ennek nagy szíve van! - gondoltam. Az utcán, a Váci utcán pedig még a vak ember is utánanézett Korica Miklósnak...
- Így volt-e, Miklós?
- Tetszett neki, hogy végre észrevettem, ugye. Gondoltuk, élvezzük együtt az életet, sztárallűrök nélkül, egyszerűen. Jól éltünk akkor, szerepeltünk is már, anyagi gondjaink nem voltak. Hát akkor kéz a kézben neki a világnak. Felhívattam édesapámat Pestre, nézze meg a választottamat. A Színművészeti Főiskola előtt ácsorogtunk, vártuk Gabit. Ő pedig észbontó miniszoknyában, hosszú lábaival lépdelt magabiztosan felénk. Édesapám csak ennyit mondott: ,,Ez igen!' Gabi édesanyja megkedvelte cinizmusba hajló humoromat - és - mit mondjak? Összeházasodtunk...
- Gabriella, dörgött néha az ég?
- Nagyon ritkán. Szakmai apróságokon, lényegtelen dolgokon kaptunk össze. Meghitt kettesben vacsorázgattunk hangulatos vendéglőkben, sok-sok munka volt, rengeteg nevetés. Tudod, rólunk már akkor sem szálldostak mendemondák és pletykák. Megvoltunk... s én nagy izgalommal utaztam Szabadkára. Már ismertem a várost a szerződés megkötése előtt is, mert hiszen Miklós gyakran elvezetett a Tisza partjára...
- Gabi, emlékszel? Budán, a Szép Ilonka vendéglőben hányszor mondtam neked, hogy szeretlek?
- Nem mondtad. Láttam a szemedben.
- Mi várt rátok Szabadkán?
- Laktunk garzonlakásban, szoliterben, végül ebbe a házba költöztünk. Gyermekünket, Pétert agyondédelgettük. Ő most Magyarországon él. Hát így... siker és keserű szájíz - mindenből jutott nekünk. De gyakran lehettünk partnerek is. Például a Rómeó és Júliában, Brecht Koldusoperájában, Bródy Sándor A tanítónő című színjátékában, a Jövőre veled ugyanitt című darabban, a Varázsló kertjében stb. Árok Feri többször végszavazott nekem, de hát mindig Miklós volt az, aki az előadás után megvárt az öltözőnk előtt vagy a színház kapujánál.
- A nadrágot ki viseli?
- Én, természetesen. Gabi csöndes, meditáló típus, én néha fel szeretném rúgni ezt a vacak világot. De Gabi kezdettől fogva változatlan hatással van rám, s néha még azt is megengedi, hogy a konyhában én legyek a szakács. Én a ,,magyaros' ételeket készítem, a halászlét, a pörköltet, Gabriella pedig az ínyencségeket.
Végezetül: együtt mit mondhattok?
- Miklósom nevében is én fogalmazom meg életünk értelmét: egymás hiánya mérhetetlen fájdalmat okoz nekünk. Együtt maradtunk itt, Szabadkán, Újvidéken, Egerben, mindenütt, ahol megfordultunk, s ez nem lehet a véletlen műve. Minket az Úristen is egymásnak teremtett. Igaz-e, Miklós?
- Merek én neked ellentmondani?