A tanárnővel folytatott beszélgetésből egyfajta fordított interjú kerekedett ki, hiszen előbb a jelenlegi helyzet, majd a távolabbi múlt került szóba.

— A díj meglepetés volt számomra, mert nem is gondoltam, hogy valakinek még eszébe jutok. Nagy öröm és jóleső érzés kerített hatalmába, amikor a volt diákjaim elmondták, ők ajánlottak, mert úgy érzik, megérdemlem ezt az elismerést. Én már több mint húsz éve nem tanítok, hamar nyugállományba vonultam. Ennek több oka is volt, de a legfőbb, hogy megszülettek az unokáim Svédországban, és úgy éreztem, eddig más gyermekeit segítettem, irányítgattam, most az enyémeknek van rám szükségük. Abban az időben, amikor ők születtek, nagyon rövid volt a szülési szabadság, ezért az unokáim mellett akartam megélni, hogy velük lehetek, és végigkísérhetem a fejlődésüket, az eszmélésüket. A gyerekeim a háborús időszakban menekültek ki Svédországba, a fiam fogorvos, a lányom vegyészmérnök. A svéd állam akkor még nem ismerte el az itteni diplomákat, mindkettőjüknek újra kellett vizsgázniuk a szaktantárgyakból. Mivel ők a tanulással foglalkoztak, nagy szükség volt a nagymama segítségére. Öt unokával és két dédunokával büszkélkedhetek, valamint azzal is, hogy mind az öt unokám szépen beszél, ír és olvas magyarul. Nagyon ragaszkodnak hozzám, hiszen sokat voltam velük, szinte többet, mint a szüleik. Természetesen a szülők is igyekeztek odahaza magyarul beszélni, de a gond akkor kezdődött, amikor a gyerekek iskolások lettek, mert a tananyag kapcsán már a svéd nyelvet kellett használniuk. Velem viszont csakis magyarul beszélhettek, aminek az lett a következménye, hogy én nem tanultam meg svédül. Egyébként a svéd állam is nagy figyelmet fordít az ott élő népek anyanyelvének ápolására, az unokáimnak is hetente kétszer volt magyarórájuk az iskolában.

* Feltételezem, hogy a két dédunokával még csak a virtuális térben sikerült találkozni.

— Szerencsére nem, mert tavaly decemberben, amikor születtek, szintén kint voltam náluk, hogy segíthessek. Néhány hónapot együtt töltöttünk, február végén érkeztem vissza Zentára. Azt terveztük, májusban ismét megyek, a repülőjegyet is megvásároltuk, de ez már nem következhetett be. Állandóan kapom a képeket, videókat, nőnek, vidámak, aranyosak, de nem tudom, mikor láthatom őket. Nagyon hiányoznak. Megbeszéltük, hogy júniusban együtt jövünk haza, nagy az udvar, veszünk egy szép medencét, itt töltjük a nyarat. Sajnos ebből sem lett semmi, és ezt nagyon nehéz elfogadni.

* Életpályáját a díj átadásakor elhangzott méltatásban követendő példaként emelték ki. Mindig tanár szeretett volna lenni?

— A pedagógiai pálya állandóan ott volt a vágyaim között, de előbb testnevelő tanár szerettem volna lenni, mert elemiben kosárlabdáztunk, és nagyon jó csapatunk volt, majd később a matematika is vonzott. Nagybecskereken jártam gimnáziumba, Jódal Dezső volt az osztályfőnököm és a magyartanárom, ott kezdtem lassan előtérbe helyezni ezt a tantárgyat. Éppen amikor mi érettségiztünk, akkor nyitották meg Újvidéken a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéket, ösztöndíjat is ajánlottak, én például a szabadkai járástól kaptam támogatást. A tanszéken mi voltunk az első generáció, nagyszerű társaság jött össze. Penavin tanárnő és Bori tanár úr volt a két „osztályfőnökünk”, az évfolyamtársaim között pedig Gerold László, Bányai János, Gion Nándor, Tolnai Ottó, Domonkos István, Mirnics Zsuzsa, Csáky Sörös Piroska… nevét említeném. Együtt tanultunk, szórakoztunk, Penavin tanárnővel nyáron gyűjtőutakra jártunk, ami ugyancsak azt eredményezte, hogy még inkább összekovácsolódtunk. Amikor befejeztem az egyetemet, jelentkeztem a szabadkai járásnál, de nem tartottak igényt a munkámra. Így kerültünk a férjemmel Bácskossuthfalvára, ahol fogtechnikusra és magyartanárra is szükség volt. Egy évig ott dolgoztunk, majd Zentára hívtak bennünket. Miután négy évig az Emlékiskolában tanítottam, 1967-ben mentem át a gimnáziumba, és a nyugdíjba vonulásomig ott is maradtam.

* Hogyan összegezné a gimnáziumban töltött évtizedeket?

— A legszebb, ami tanárnak ritkán adatik meg, hogy jó néhány gyereket tizenegytől tizenkilenc éves koráig taníthattam, előbb ugyanis az elemi iskolában, majd a gimnáziumban voltam a tanáruk. Az én tapasztalatom, hogy a gyerekeket türelemmel és szeretettel lehet irányítani. Sok tanulónak súlyos problémái voltak odahaza a családban, én időt szántam rájuk, beszélgettem velük. Segítettem, ahol csak tudtam, és a visszajelzéseik igazolják, mennyire hálásak ezért nekem. Például egy évvel ezelőtt kaptam egy SMS-t, a küldője azt írta, szeretné tudatni velem, él Amerikában egy volt diákom, aki nekem köszönheti, hogy ember lett belőle. Amikor szabad témát adtam fel, a dolgozatokból olyasmit is megtudtam, amit egyébként talán nem mondtak volna el, és nem hagytam annyiban. Nem csak a saját osztályomnak, mindegyik diáknak igyekeztem segíteni, akit tanítottam. Szegény gyerekek is jártak az iskolába, és akkor még, mivel számos vállalat volt Zentán, el lehetett intézni, hogy kisebb ösztöndíjat kapjanak, vagy kifizessék nekik a buszjegy árát. Nagyon sok gyereket tanítottam, össze sem lehet számolni, mennyit, hiszen abban az időben még 30-35 diák volt egy osztályban. Amikor a négyéves középiskola helyett bevezették a 9—10. osztályt, pedagógiai vezető voltam, majd a korszak végén felkértek, vállaljam el az igazgatói állást. Nem akartam, mert én tanítani szerettem, de mégis igent mondtam, mert vissza kellett szereznünk (pontosabban harcolnunk értük) a régi iskolákat, a gimnáziumot, a vegyészetit, a középorvosit, a közgazdaságit. Rengeteget kellett dolgozni, hogy visszaállítsuk a gimnáziumnak a régi arculatát, és sikerült is, habár nem volt könnyű. Megbeszélések, tárgyalások, könyörgések követték egymást, és amikor mindezt befejeztük, akkor megköszöntem az addigi bizalmat, és lemondtam az igazgatói tisztségről. Még öt évet tanítottam, és nyugállományba vonultam.

* Magyar nyelv és irodalom szakos tanárként mire helyezte a legnagyobb hangsúlyt?

— A fő céljaim közé tartozott a magyarságtudat erősítése, az olvasásra nevelés, az irodalom megszerettetése és az, hogy színházba, kulturális eseményekre, rendezvényekre járjanak a diákjaim. Én is mentem velük színházba, irodalmi estekre, könyvbemutatókra, kiállításokra, majd a látottakat és hallottakat az iskolában megbeszéltük. Soha nem erőltettem rájuk az én meglátásomat, elfogadtam más véleményt is, ha érvekkel alátámasztva meg tudták indokolni, miért gondolják úgy. Volt olyan generációm, a ’70-es években érettségizett, hogy kilencen mentek egy osztályból a magyar tanszékre. A magyarságtudatról nem lehetett nyíltan beszélni, én sem tanultam magyar történelmet, ezért Magyarországról szereztem be a könyveket, szakirodalmat, azoknak a részleteit loptam be a mi tantervünkbe. Az óra anyagát a kötelező tanterv alapján írtam be, de gyakran nem azt tanítottam. Akkor ezt a diákok is tudták, és most már én is elmondhatom. Nagyon szép emlékeim vannak a tanításról, mindig örültem a tanulóim sikerének, és egy pillanatig sem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam. Ma is jelentkeznek a volt diákjaim, tartjuk a kapcsolatot, sokan vannak, akiknek követem az életútját.

Kifelé menet megdicsértem a szépen gondozott, parkosított udvart, a tanárnő pedig az elhangzottakhoz még hozzáfűzte, hogy szeret kint dolgozni, sokat olvas, zenét hallgat, szívesen úszik és kerékpározik.