— Majd ha szólok a férjemnek, visszajönnek értem — mondja az asszony, miközben fertőtlenítővel átitatott zsebkendővel törölgette meg izzadó homlokát. — Már régóta készülünk erre a beszélgetésre, és őszintén mondom, inkább én voltam az, aki szerint nem kell a család belső ügyeit nyilvánosan kiteregetni. A férjem szerint viszont nekünk már úgyis mindegy, de történetünkből talán okul valaki az olvasók közül.

Jaj, istenem, nem tudom, igazából hogyan is kezdjek bele, hiszen kora gyermekkorunktól fogva együtt vagyunk a férjemmel. Nem messze laktak tőlünk, van egy két évvel idősebb nővére, ahogy nekem is. Együtt jártak iskolába, közel laktunk egymáshoz, nem csoda, hogy igazi barátnők lettek, és még mindig azok. Mivel nekem nem volt lány kortársam a közelben, kénytelen voltam fiúkkal játszani, ami eleinte szórakoztatta, majd a gyakran megtépett öltözékem miatt dühítette a szüleimet. Apám gyakran mondta, ha mérges volt, hogy orvoshoz kell engem vinni, valamilyen hibás termék vagyok, kislány létemre ugyanis gyorsabban nyűvöm a nadrágokat, mint a fiúk.

A férjem is, én is középiskolába iratkoztunk, és már akkor együtt jártunk. Én el sem tudnék képzelni mást magam mellett, ő az én igazi nagy ő-m, tudom, hogy én is az övé. A katonasága után megtartottuk a lakodalmat, és vártuk a gólyát, mely sehogyan sem találta meg a mi kéményünket. Volt egy terhességem, mely a harmadik hónapban megszakadt, és többé nem maradtam állapotos. A férjemnek egy munkatársnője azt mondta, biztosan vétettünk valamit az égnek, azért nem lehet gyerekünk. Meg nem is vagyunk gazdagok, hát miből tartanánk el. A férjem ekkor vágott bele a saját bizniszbe. Stílbútorok készítésébe fogott, és szinte megmagyarázhatatlan, milyen gyorsan híre kelt a műhelyének. Egyre nagyobb volt a kereslet, gyorsan fejlődött a vállalkozás, már nyolc asztalost foglalkoztattunk. Az egyik munkásunktól hallottuk, hogy a rokona fogyatékos babát szült. Hosszadalmas beszélgetések után döntöttük el, hogy örökbe fogadjuk a kisfiút, akivel a család nem tudott mit kezdeni. Én úgy éreztem, ha igaz, amit a férjem hallott, akkor egy fogyatékos gyermek felnevelésével szülők is lehetünk, és vezeklünk is az esetleges bűneink miatt. Ádám kétéves volt, amikor hozzánk került. Jól fejlődött, de járni nem tudott. A hallás- és a beszédkészsége sem volt tökéletes, ám olyan értelmes, sőt jó humorú gyerek volt, hogy teljesen kitöltötte az életünket. Szerencsére nem voltak anyagi gondjaink, így sok mindent nyújthattunk a fiunknak, ami jelentősen hozzájárult az állapota javulásához. Én jószerével csak vele foglalkoztam. Nem tudott érthetően beszélni, de nekünk volt egy olyan „technikánk”, amellyel folyékonyan társalogtunk. Igazi, szemrevaló legénnyé serdült, megünnepeltük a tizennyolcadik születésnapját, egyszóval teljes volt a család.

Az volt a kívánsága, hogy a huszadik születésnapjára menjünk el a hegyekbe, szeretné látni, hogyan síelnek az emberek. Akkor már elektromos meghajtású kerekesszéke volt, egyedül közlekedett a lakásban, melyet úgy rendeztünk át, hogy küszöb, szőnyeg sehol sem volt. Ausztriába mentünk egy hétre, arra számítva, hogy Ádám ott biztosan gond nélkül közlekedhet, legalább a szállodában. Mérhetetlenül boldog volt, a szeméből látszott, hogy legszívesebben ujjongana. Második napja voltunk ott, amikor ebéd után kiültünk a hotel előtti napozóba. A férjem bement, hogy takarót hozzon, mert elszunyókáltam a padon. És az alatt a néhány perc alatt, amíg ő a szobában volt, megtörtént a szerencsétlenség. Ma, tíz évvel később sem tudjuk, hogyan indult el magától a kerekesszék, de elindult, és kb. 50 méter után belegurult egy néhány méter mély üregbe. A napozók kiabálására rezzentem fel, és tudtam, hogy a fiam bajban van. Ész nélkül rohantam néhány szemtanúval, de amíg a mentők meg nem érkeztek, sajnos nem tudtunk lejutni hozzá. Még élt, amikor felhozták, igyekezett megfogni a kezem, és folyton mondogatta: ne haragudj, anya. Így váltunk el, és azóta is gyakran hallom álmomban, ahogy bocsánatot kér. Még két napot élt a kórházban. A férjem ez idő alatt Svájcból hozatott orvosokat az osztrák kórházba, az égvilágon minden követ megmozgattunk, de hiába. A fiunkat itthon temettük el, én még ma is heti rendszerességgel látogatom a temetőben, és beszélgetek vele. Lassan enyhül bennem az elvesztése miatti fájdalom, de azt tudom, hogy örökös seb marad a lelkemben. Akkor sem szerettük volna jobban, ha én szülöm, de ő is ragaszkodott hozzánk. Hiszem, hogy boldog volt. Bennem a gyász mellett az a tudat is állandósult, hogy hiába a pénz, azzal sem lehet mindent megvenni.

Illusztráció (Pixabay.com)