Kisfiúként borzasztóan féltem a sötétségtől. A tükrökből és az ablaküvegekből, vagyis ama bizonyos túloldalról rejtelmesen rám visszabámuló árnyképekről nem is beszélve. S bár éjjelenként olykor-olykor kicsalogatott az éhség a hűtőszekrényig, utána szinte hanyatt-homlok iszkoltam vissza kicsiny szobám lidércmentesnek hitt rejtekébe, vadul kapcsolgatva le magam mögött a lámpákat.
„Egyél. Tanulj. A tűzre nem kell tenned, amikor meg elmész itthonról, a kaput zárd be kettőre. Jó legyél, ne veszekedj senkivel se.” Kisebb-nagyobb cédulákra írt anyai üzenetek és intelmek köszöntek rám reggelente. Afféle kulcsos gyerekként cseperedtem akkortájt. A múlt évszázadnak azon időintervallumában, amelyben a szülők — leginkább a gazdasági középkategóriába tartozók, és választott szakmájukból adódóan éjjel-nappal robotolók — sziklaszilárd meggyőződéssel okították volt csemetéiket. Mondván: „Tanulj, fiam, hogy ne kelljen dolgoznod!” De láss csudát, alig fordult egynéhány lapot az Úr nagy kalendáriuma, a „kemény krágni, nincs mit rágni” apai mondás zamatát is volt szerencsém kóstolgatni. Középiskolás diákként.
Régen volt. Akkortájt, amikor szülőfalumban aszfalt helyett rázatókövekből épített utakon döcögtek a járművek. Gazdálkodási megfontolásból, és korántsem azért, mert ne lett volna mit tejbe aprítaniuk. Nekik.
Aztán szép lassacskán sok minden megváltozott. Velük együtt mi is. Először is idősebbek lettünk, ennyi bizonyos. Olykor bölcsebbek, megfontoltabbak és körültekintőbbek is, de legtöbbször csupán vakmerőbbek. S itt van akkor még talonban a ciklikusan ismétlődő befelé fordulás, a fokozott ingerlékenység meg a felsoroltakat „tápláló” koraérettség…
Ja, hogy beszéljek csak szépen a magam nevében? Rendben. Az önszabályozási mechanizmussal is bíró félelmeimet pedig lassacskán teljesen felváltotta az úgynevezett fél-elem állapot. Egy olyasvalami, izé, hogyishívják… mint amikor például a vekkerórába helyezett batri egy bizonyos idő után „felpörgeti” a nagymutató tempós járását. Közvetetten utalva arra, hogy hamarosan új töltényt kell tenni a konyhaasztalon vagy a kredencben vagy mittoménhol silbakoló „pléhkakasba”. Mert ami éppen benne van, kipurcanni készül. Végérvényesen. Lévén az újrahasznosítási gyakorlat is legalább annyira messze van az elmélettől, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.
A vekkeremben egyébként valóban csak egy elem van, noha kettő is elférne. Magyarán, a csörgés eleve ki van zárva. Amikor odaér, a cáger kattan. Szólása így is érthető.
A szerző felvétele
