Beszélgetésem kezdetén arra voltam kíváncsi, mi késztette az anyaországi írót, hogy egy vajdasági, pontosabban bunyevác—magyar történetet dolgozzon fel.

— Én szegedi vagyok, itt is élek, a férjem, akivel a ’90-es évek derekán ismerkedtünk meg, szabadkai, a háború miatt jött át Magyarországra. A családjában apai részről a bunyevác, anyai ágról viszont a magyar kultúrát ápolták. De mielőtt kapcsolatba kerültem vele és a családjával, más hatás is ért itt, Szegeden. Egy bútorüzletben dolgoztam, ahol a főnök bosnyák volt, a munkatársaim között pedig akadtak szabadkaiak és újvidékiek is. A kolléganőmmel figyeltük a hozzájuk tartozó baráti kört, és tetszett a nyitottságuk, a vidámságuk. Elkezdtem tanulni a nyelvüket, hogy tudjak velük kommunikálni, vagyis a szerb nyelvet még a leendő férjemmel való találkozás előtt elsajátítottam. A párom sokat mesélt a gyermekkoráról, különösen a nagymamájáról, akit nagyon szeretett. Nem is csoda, hiszen elkényeztette őt és a húgát, főzött, vigyázott rájuk, amíg a szülők dolgoztak. Nagyon sok családi emléket felidézett, például Színes karakterét is, aki létező személy volt. A párom nagyszüleit nem ismertem, mert ők meghaltak a ’90-es években, viszont nézegettük a családi fotóalbumot, én pedig kérdezősködtem a képeken szereplő személyekről. Mivel a nagymamát egyfajta mítosz övezte, mindig pozitívumokban beszéltek róla, ugyanakkor kiderült, hogy ott volt az életükben az a bizonyos harmadik személy. Hogy ennek a szerelmi háromszögnek mennyire volt valóságalapja, nem tudom, de a vadászbaleset, melynek következményeként a férj már nem tudja ellátni férfiúi kötelességét, nem fikció, és ez indította el nálam a történetet. A szerelem, és annak is a beteljesületlen változata, illetve az, ami a lélekben örökké él, mindig foglalkoztatott. Valóban léteznek olyan kivételes szerelmek, amelyek sohasem érnek véget? Arra gondoltam, mennyire érdekes lenne ezt megírni, hiszen a magyarsághoz kötődik, a múlt századhoz és Szabadkához, a városhoz, mely engem teljesen rabul ejtett.

Dajka Anita felvétele

* Végzett-e kutatómunkát a történelmi események és a helyszínek hiteles ábrázolásához?

— A szecesszió az a stílus, amely lakberendezőként, enteriőrdizájnerként szakmailag is közel áll hozzám. A szabadkai városházán sokszor jártam, ismerem a történetét, tudom, hol van a Sárga ház, merre állt a Belgrádi úton a nagyszülők vendéglője, melynek Lovac büfé volt a valódi neve. Amikor hétvégenként a férjemmel mentünk a Lipába egy burekra, akkor mutatta, hogy ott volt szemben, ahol most a magas betonházak találhatóak. Egy kicsit bele kellett vinnem a politikát és a történelmi hátteret is, de a regény nem erről szól. A hitelesség miatt annak is utánanéztem, mit tettek a magyarok, amikor bevonultak, és a megtorlást sem hallgattam el. Megtaláltam a nagymamának a vőlegényével, majd később a fiával folytatott levelezését, melyből érzékelhettem annak a korszaknak a hangulatát. Láttam, hogyan kommunikáltak abban az időben, milyen szépen udvaroltak egymásnak, és engem ez nagyon megérintett. Mivel azóta teljesen megváltozott a világunk, szerettem volna ezt is megmutatni a mai olvasóknak. Egyébként az utószóban is leírtam, hogy a regénnyel nemcsak a családnak, hanem Szabadkának is emléket kívántam állítani. Éppen ezért szeretném, ha a könyvet szerb nyelvre is lefordítanák.

* Mondjuk el, hogy a kötet elfogyott, és már megjelent az első utánnyomása is. Számított-e ekkora érdeklődésre?

— Én optimista természet vagyok, és őszintén szólva reméltem. Tudtam, hogy a vajdasági, szabadkai olvasókra számíthatok, mert nekik fontos, hogy a regény cselekménye azokon az utcákon játszódik, ahol ők nap mint nap járnak, de a történet a magyarországi olvasóknak is érdekes lehet, függetlenül attól, hogy ismerik-e Szabadkát, vagy sem.

* Az emberek nemcsak olvassák a könyvet, hanem fel is keresik a helyszíneket, és még azokat is megtalálni vélik, amelyeket az írói fantázia teremtett.

— Igen, nagyon érdekes volt, amikor megírták, hogy elmentek a Gombkötő utcába, és valóban ott van az a ház, ahol Eszti és Martin a titkos légyottjaikat bonyolították, habár ez a szerelmi fészek csak fikció a részemről. Én valójában egy másik helyszínt néztem ki erre a célra, a Petar Drapšin utcát, mely ilyen néven szerepelt a kéziratban is. Már majdnem leadtam a szerkesztőnek, amikor eszembe jutott, hogy utánanézzek, ki is volt ez a Petar Drapšin. Miután láttam, hogy a II. világháborúban halt meg, vagyis a történet idejében még nem létezhetett ilyen nevű utca, viszont az eredeti nevét nem sikerült kiderítenem, egy szabadkai munkatársamtól kértem segítséget, aki a Gombkötő utcát ajánlotta. De például áll még a Topnička utca 4. alatti, zöld kapus épület, a hajdani prostituáltak központja, melynek a tulajdonosa, G. Neorčić, beírta magát a történelembe és a regényembe.

* Első kötetes szerzőként hadd kérdezzem meg, korábban foglalkozott-e szépirodalommal, írt-e verseket, novellákat?

— Részemről az írás mindössze három évre visszanyúló történet. Beiratkoztam a Magyar Íróképző kurzusaira, mert lakberendezői szakkönyvet szerettem volna írni. Aztán az egyik képzésről úgy jöttem haza, hogy megszületett az első novellám. A lakberendezési könyvnek a harmada elkészült, de az már nem motivál annyira, mint azok a történetek, amelyek itt vannak a fejemben, és a sorsukra várnak. Most már biztos, hogy nem maradok egykötetes szerző, mert dolgozom a második regényemen, melynek a jövő év márciusában várható a megjelenése.

* Valamilyen formában kapcsolódik az elsőhöz?

— Az emberek szeretik az igaz történeteket, jobban azonosulnak velük, mint a kitalációval, de magamat is szeretném most már védeni, mert az írónak óhatatlanul a saját élete is bekerül a könyvébe. Érzéseket, reakciókat nem tudok kitalálni, a megélt dolgok jönnek elő az emberből, csak újraszínez, átnevez, hozzátesz, elvesz, vagyis mondhatom, hogy a következő történet is fiktív. Két párhuzamos idősíkon fut majd, az egyik az ’50-es évek és Szarajevó—Szabadka, a másik viszont a jelenben játszódik. Az apát és a fiút az élet ugyanazon probléma elé állítja, melynek megoldásában az egyik elbukik, a másik pedig felemelkedik. Nagyon sokat hallottam arról, hogy az apósom Szarajevóban volt egyetemista, tehát ilyen módon mégis lesz kötődés, de inkább csak azoknak az információknak a szintjén, amelyeket összeszedtem, a konkrét cselekmény fikció. Tavaly ősszel voltunk Szarajevóban, megkerestem az egyetemet, beszélgettem az emberekkel, hogy milyen lehetett az élet az ’50-es években, helyszíneket ismertem meg. A fiú pedig a háború miatt jött át Szegedre, de a gyökerei még Szabadkához kötik. Az első könyvem címe, az És újra felkel a nap, arra vonatkozik, hogy a legrosszabból is fel tudunk állni, bármi történik, az élet megy tovább, és tőlünk függ, hogy haladunk-e előre, vagy leragadunk a múltban. A második regényemnek a Mielőtt lemegy a nap címet adtam, mely szintén kifejező, hiszen mielőtt eltávozunk, még van dolgunk, melyet el kell rendezni.

* Az őszre találkozhatunk önnel egy szabadkai könyvbemutatón?

— Az lett volna a legszebb, ha az első bemutatót Szabadkán tarthattuk volna, meg is határoztunk egy áprilisi dátumot, de a járvány közbeszólt. A nyár elején, amikor rövid időre enyhítettek az intézkedéseken, átmentem Szabadkára, meglátogattam az üzletet, ahol kapható a regényem, jártam a könyvtárban, megismerkedtem Bognár Irénke könyvtárossal, és nagy meglepetésemre az intézmény igazgatója is fogadott. Amint lehetővé válik, természetesen jövök, és találkozom az ottani olvasóimmal!