Lénárd Róbert, az Újvidéki Színház művészeti vezetője:

– Az ember furcsán áll hozzá egy színházi világnapi üzenethez, ha (néhány nyári hetet kivéve) minden nap a színház napja. Sebaj: évente egyszer illik feltenni a kérdést, hogy mi a színház. Főképp, mert halványlila gőzünk sincs róla. Amikor időről időre önelégülten kijelentjük, hogy dehogynem, akkor magunknak is hazudunk. Körmölnek a kritikusok, nagy értékelőket tartanak. Ülnek a színházi emberek fórumokon, kerekasztalokon, büfékben és kocsmákban (erre az Újvidéken használatos szakkifejezés a „világot váltunk”), roppant erőkkel definiálnak. Így jó, így nem, ez hiányzik, és az. Ez rosszul csinálja, az jól. A beszélő persze általában jól, sőt, egyesek kikezdhetetlen teatrológiai meglátással állapítják meg az egyetlen lehetséges formát.

És csak hajtjuk egyre fórumokon, kerekasztalokon, kocsmákban: a Gesamtkunstwerk a jó színház! A totális színház! Az in-yer-face! A szobaszínház! Az alternatív (bármit is jelentsen ez a szó)! A kísérleti! A dokuszínház! A politikai színház! A költői színház! Az őrült komédiák! A sokatmondó tragédiák! A társadalomtudatos színház! Az ajtócsapkodós bohózat! Az operett, a musical, a szépen felmondott klasszikusok! A szép díszlet, a finom erotika! A nagy regényadaptációk! A remény színháza! Az igazság színháza! A cirkusz! A búfeledtető! A húsba vágó! A színház szórakoztasson! A színház neveljen! A színház öljön meg, rúgjon gyomron, vágjon pofon visszakézből! A színház simogasson! A színház mindeközben köszöni, jól van. Szüli magát újra csöndben. Meg-megújul nyolc-tíz évente. És tesz rá, miről beszélünk mi fórumokon, kerekasztalokon, kocsmákban.

Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója:

– Nem akarok hazudozni. Bízom benne, hogy őszinteségemet éppen tiszteletem és megbecsülésem jeleként fogják értelmezni. Viszonyunk a színházi világnaphoz többnyire csak formális. A színházhoz is. Egy bejáródott klisé az, amit színháznak tekintünk. Azt is várjuk el tőle, hogy ne szóljon semmiről. A középszerűség ünnepe legyen. Ha elmegyünk egy előadásra, nyugtasson meg bennünket, a világ még mindig ott van a helyén. Nem lettünk felelősek semmiért. Hálásak vagyunk, hogy nem kellett szembenézni magunkkal, és láthattuk, hogy mások a hülyék. Nem mi. Mellébeszélünk. Degradáljuk azt, ami valóban tud csodálatos lenni, ahol valóban van áhítat, ahol a legkülönösebb módon szerveződik egy efemer közösség, a színész, a színpadi történés és a néző közössége. Igen, ez egymás nélkül nem lehetséges. A színház az önök felelőssége is. Ha nem jönnek el az előadásokra, mert közönyösek, akkor önök is részesei annak a tettnek, amely szíven szúrja a színházat, és ocsmány módon hagyja elvérezni. Ma látom, hogy nem csak mi, nem csak a színház felelős. A vajdasági magyar színházról beszélve gyakran igyekszünk elfelejteni, hogy kisebbségi, ez esetben magyar. Ha netán ezt elfelejtenénk, valamelyik többség igen gyorsan a homlokunkra csapva eszünkbe fogja juttatni. Ne legyünk már annyira büszkék arra, hogy nem vagyunk hajlandóak túlnézni a kerítésen. Lassan már nem is fogunk látni senkit, csak önmagunk árnyékát. Annyian maradtunk itt. Majdhogynem szégyellve azt, hogy maradtunk. Színház nélkül már az árnyékunk sem volna… És igen, a színház az utazás. A néző, a színész és a többiek meghitt, intim utazása. Egy élő, szeretettel teli találkozás. Az ember szeretete.

P. S.: A színházi alkotó naponta kérdezi meg önmagától, hogy mi a színház, és ez a kérdés az alkotó minden tettének, gondolatának része, az az erő, amelytől szárnyal, amelytől az, amit csinál, művészet.

Gyarmati Kata, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészeti vezetője:

– Két gondolat csupán: a színház kell, fontos, örök. És néző nélkül nem létezik. Tizenkét nagy színházi alkotó üzenetének egy-egy mondatából állítottam össze ezt a tizenharmadik levelet, név szerint McBurney, Huppert, Vasziljev, Warlikowski, Bailey, D. Fo, Malkovich, Kaahwa, Dench, Boal, Lepage, Parti N. L. írásainak felhasználásával. Minden napnak színházi világnapnak kellene lennie, mert a mi felelősségünk, hogy fenntartsuk a közönség szórakoztatását, nevelését és épülését segítő hagyományt, mely nélkül létezni sem tudnánk. A színház tárgya a jelen pillanat. Szükség van-e színházra? Mit tud nekünk mondani? A színház bármit el tud mondani. A színház nem más, mint a másik ember, a dialógus, a gyűlölet hiánya. Nem csak egyetlen válasz lehetséges arra a kérdésre, hogyan lehet harmóniát teremteni, de az biztos, hogy a színház ennek egyik hatásos eszköze. Az emberi kapcsolatok színházi mintákat követnek. Ha a művész a világot a maga egészében akarja megmutatni, új formákat és gondolatokat kell megfogalmaznia, és bíznia kell a néző intelligenciájában. Mi, az arénák és színpadok művészei vajon alávetjük-e magunkat a piac kilúgozott igényeinek, vagy élünk a hatalmunkkal, megnyitjuk az emberek szívét, gondolkodását, és őszinte együttműködésre épülő világot teremtünk? Az egyetlen reményünk, hogy kialakul majd a komédiásoknak és a színházcsinálóknak egy új diaszpórája, mely a tiltásokból minden képzeletet felülmúló erényt farag, és új színházat hoz létre. Épületeket be lehet zárni, előadásokat szét lehet heccpolitizálni, de a színházat, mint néző és színész áhítatos performance-át, nem lehet megszűntetni. Minél kevésbé kellene lennie, annál jobban kell a színház. Valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánok a színpadon levőknek és a nézőtéren ülőknek egyaránt – teljes szívemből.

Wischer Johann, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója:

– Mi a színház szerepe a világban? Mindenhol más! Nagykikindai Színház, Újvidéki Színház, Soproni Petőfi Színház, budapesti Nemzeti Színház, Peter Brook színháza, Zentai Magyar Kamaraszínház. Mindegyiknek benne van a nevében a színház szó, mégis mindnek más a feladata. Mi a színház feladata? Elgondolkodtatni? Tükröt tartani a közönségnek? Kérdéseket feltenni az élet fontos momentumairól? Szórakoztatni? Politizálni? Provokálni? Történelmi témákat feldolgozni? Nevelni? Szerelmes történeteket előadni? Történeteket még véletlenül sem mesélni, hanem tényeket közölni, kiabálva bele a néző arcába? Közösséget építeni? Közösséget rombolni? Mindenhol más. Néha vannak átfedések, de leginkább más szempontok vezérlik az intézmény vezetőjét/vezetőségét a színház irányvonalának meghatározásában. Számunkra, a Zentai Magyar Kamaraszínház számára a közönséggel való kommunikáció a legfontosabb, a nézőkkel való kapcsolattartás előadásaink által és személyesen is. Darabjainkkal olyan témákat próbálunk találni vagy megteremteni, amelyek igen közel állnak a nézőkhöz, egyúttal pedig a világ felé mutató ablakot is igyekszünk megnyitni előttük. A színház varázsa, hogy élő emberek által a művészet erejével próbál hatni, nem pedig a magas technológiát, technikát igényli és teszi előtérbe. A színész és a színházi alkotás ereje olyan társadalomépítésre képes, amilyenre kevés művészeti ág. Megpróbálunk olyan előadásokat készíteni, amelyek együtt próbálnak lélegezni a közönséggel. A közösséggel. A színházi közönség nem érdekből jön, nem haszonlesésből, nem bosszúból, nem kényszerből, hanem kíváncsiságból és gondolkodni, szórakozni vágyásból. Ez az, amit tovább szeretnénk építeni, babusgatni, ez a téma érdekel bennünket, a lét szebbé, élhetőbbé tétele, a mindennapok nem túlélése, hanem minden pillanatunk megélése, lubickolása. Az élet öröme.

Árokszállási S. Márta, a szabadkai Gyermekszínház igazgatónője:

– Március 20-a a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi ünnepnapja. A mi ünnepünk, olyan, mint egy névnap. Ilyenkor minden évben egy neves színházi alkotó üzenetet ír, mely körbejárja a világot, milliónyi gyermekhez eljutva, akinek lehetősége volt és van számára készített előadásokat megnézni. Szabadkán immáron 85 éve működik gyermekszínház. Az egykori nézők közül immár sokan dédszülők, akik ma saját gyermekeiket, unokáikat hozzák el hozzánk, a mi színházunkba, mely mesék és egyéb képzeletbeli történetek otthona. Ez egy kör, mely egy végtelen spirálban forog… S hogy ne mi, idősek filozofáljunk a téma kapcsán, idéznék az idei világnap hivatalos üzenetéből, melyet két gyermek írt, Joyee (8) és Jojo (11) Ausztráliából. „Ha nem viszik el a gyerekeket színházba, akkor a színház meghal. A színház sorsokat, lelkeket, szíveket mutat meg élőben. Ha én elvinnék egy kisgyereket a színházba, semmit sem mondanék vagy magyaráznék neki odafelé menet. Megnézné az előadást, és aztán ő magyarázná el nekem, amit látott. Ha azt mondanátok, hogy többet nem nézhetek színházi előadásokat, nagyon szomorú és mérges volnék. Ha nem láttam volna azokat a dolgokat, amelyeket láttam a színházban, én nem én önmagam volnék. Én szeretem magamat.”