— Már hosszú ideje készülök rá, hogy elmondjam a véleményemet a sorsról, az életről — kezdi a talpraesett fiatal asszony —, mivel jó néhány éve figyelemmel kísérem a rovatot. Régóta él bennem a késztetés, hogy nyilvánosan is kimondjam: amikor maguk fiatalok voltak — vagy talán még akkor is, amikor ez egy normális ország volt —, az emberek az életük alakulását felsőbb erőkkel magyarázták. Mint annyi minden az utóbbi huszonöt évben, ez is megváltozott: az emberek sorsát nem az egyetlen mennyei Isten, hanem a földi kisistenek határozzák meg, olyan felelőtlenül, olyan esztelenül, hogy ellene semmit sem tudunk tenni — csupán elmenekülhetünk.

Igaza van abban, hogy az utóbbi három-négy évben a külföldre költöző, munkaképes fiatalok elvándorlása aggasztó méreteket öltött. A szüleimtől tudom, hogy a háború befejezése után volt egy hasonló, talán még tömegesebb kivándorlási hullám, melyet elsősorban az éhség, a szegénység okozott. Az elvándorló családok aztán itthon építettek házat a külföldön megkeresett pénzből, és nyugdíjaséveikre visszaköltöztek. Ennek a jelenlegi hullámnak más, siralmasabb oka van: az egyetemi végzettségű, tehetséges fiatalok is ebben a megoldásban látják jövőjüket.

Átlagos értelmiségi család gyereke vagyok, olyan középiskolai végzettséggel, amellyel könnyen el lehet helyezkedni. Mint minden fiatal, én is családról, virágoskertről, szépen berendezett házról álmodtam, olyan munkahelyről, ahol megbecsülnek, elismerik, megfizetik a szorgalmamat, s ezáltal majd nem okoz gondot minden évben nyaralni, telelni vinnem a gyerekeimet, ahogyan annak idején a szüleimnek sem. Nem akarok politológiai elemzésbe bocsátkozni — nem is értek hozzá —, de ez a tudományág annyira befészkelte magát a családok életébe, hogy az ember laikusként is kénytelen vele foglalkozni.

A középiskola befejezése után munkát kaptam, férjhez mentem, öt év alatt szültem három gyereket, és nagyon boldog voltam. Anyósomékkal éltünk együtt, a férjemmel azonban úgy gondoltuk, a kettőnk fizetése elég lesz rá, hogy különköltözzünk, és megteremtsük az álomfészket, ahogyan a jövendő otthonunkat neveztük. Fiatalos hévvel vágtunk bele a tervek megvalósításába, ám beletört a bicskánk — nem a mi hibánkból. Most is mindketten dolgozunk, félig befejeztük az otthonunk tatarozását, de itt megállt a tudomány. Ha a számlákat és a havi százötven eurós lakáskölcsönt kifizetjük, akkor a kettőnk fizetéséből jószerével még zsíros kenyérre sem marad.

Amíg a három gyerek kicsi volt, nem tudtam pluszmunkát vállalni, ahogyan a férjem sem, mivel — a szakmájából adódóan — gyakran van úton. Nem vagyunk még negyvenévesek sem, és szégyenszemre annyit sem tudunk keresni, hogy mindennap „rendes” ebédet együnk. A legidősebb, tizenhét éves, középiskolás fiam a napokban azt mondta: ha egyszer a maga ura lesz, tök és zöldbab még véletlenül sem fog az asztalára kerülni. Az udvarban, a tenyérnyi kertben ugyanis ez a két főzelékféle termett, heteken át belőlük készítettem az ebédet. Csökkentik a fizetést, a nyugdíjat, emelik az áram meg minden egyéb árát, de hogy honnan, miként teremtsük elő a rávalót, arra már senki sem ad „receptet”.

Annak, aki kétszázezer dinárt vagy ennél is többet keres havonta, a fizetéscsökkentés nem okoz gondot, de mi lesz velünk, akik az ő fizetésük alig tíz százalékából élünk. És belőlünk sokkal több van — mégis mi hajtunk engedelmesen fejet. Bármennyire fájó szívvel, szorongva vágunk is bele egy új életbe, ezt mégis most kell megtennünk, amíg még nem értük el azt a kort, amely után már senki sem tart igényt a munkánkra.

Kettétört, csonka családok, számtalan szertefoszlott álom árán — mert Nyugaton sem minden fenékig tejfel —, mégis hősiesen próbálkozunk, hogy élhetővé tegyük a mindennapjainkat. Feltépjük gyökereinket, itt hagyjuk elhunyt szeretteink sírját, és megkísérlünk helyet találni magunknak a nap alatt. Néhány év múlva, ha ez a rovat még létezni fog, minden sorstörténet bizonyosan azzal kezdődik majd, hogy: amikor kénytelenek voltunk elmenni...

A sorsunk irányítása nem a mi kezünkben van, nem az történik, ami el van rendelve, ami abban a bizonyos nagykönyvben meg van írva — mások döntéseitől, akaratától függünk.

Elnézem a Facebookon, ahogyan az ismerőseim egymás után köszönnek el az itthoniaktól, látom édesanyám könnytől elhomályosuló tekintetét, amint már búcsúzkodik tőlünk, s egyúttal biztat: menjetek, jogotok van egy normális élethez! Német és angol nyelvre lefordított dokumentumokkal, magyar útlevéllel, és belül zokogva mondom ki: útra készen állunk. És üzenem: az utolsó, aki majd elmegy innen, oltsa el a villanyt...