Az utóbbi időben már évente találkoznak. Tudják, hogy az idő fogy. Nosztalgiáznak egy nagyot, megbeszélik a régi ügyeket, aztán várják a következő májust. Ötvenöt éve érettségizett a szabadkai Moša Pijade Gimnázium IV. f osztálya. Tagjai aztán elindultak a nagybetűs életbe. Ez volt a fiatalok körében a hippikorszak, a többiek számára pedig a szocializmus aranykora. Tele elánnal, elszántsággal és reménnyel nekivágtak az ismeretlennek. Most ismét május van, az a hónap, amikor az osztálytársak minden évben összegyűlnek. Még mielőtt belemélyedtek volna a régmúlt idők történéseibe, Karch Domonkos Annemarie és dr. Milánkovits István leült velem a gimnáziummal szemben egy kávéházban mesélni a társakról, az évekről, azokról a májusi napokról, amelyekből hála istennek egyre több van. Mindketten néznek ki az ablakon, figyelik, ki hiányzik még. Gondolataik már az egy éve várt találkozó körül kószálnak.

Ma is mindenki tudja, hol ült

– Összejöttünk, hogy megtárgyaljuk az elmúlt évet, lássuk, mi történt velünk. 1967-ben kezdtük a gimnáziumot, tehát csaknem hatvan éve. Van miről beszélni: mi történt a várossal, mi történt velünk. Az ember, ha egy kicsit is figyeli ezt a várost, itt érettségizett, és szereti is, akkor szívén viseli a sorsát – kezdte Milánkovits István.

Karch Domonkos Annemarie volt az osztályelnök.

– Harmincan voltunk az osztályban, körülbelül fele a diákoknak szabadkai volt, én Martonoson fejeztem be az általános iskolát. Nagyon meg voltam ijedve, hogyan lesz, milyen lesz majd, de aztán befogadtak engem is, és a többi vidéki társat is. Nagyon jól éreztük magunkat. Kovács Iván földrajztanár volt az osztályfőnökünk, később pedig Puzić Josip szociológus vett át bennünket. De egyikükkel sem alakult ki különösebben szoros kapcsolat. Rendes osztályfőnökünknek Béby nénit (Mezei Rózsa matematika-tanárnő) tartottuk.

– Béby néni volt mindannyiunk nagyanyja. Szigorú volt, de hihetetlen humorú is – eleveníti fel régi emlékeit Milánkovits István. – Több anekdota is fennmaradt róla, melyekre mind a mai napig örömmel emlékezünk vissza. Három magyar tagozat volt elsőben. Másodikba úgy indultunk, hogy volt egy természettudományi és egy társadalomtudományi szakosodás. Abban az időben még minden tárgyat magyarul tanítottak. Élveztük a gimnáziumi éveket. Amikor befejeztük, akkor ért bennünket a nagy meglepetés, hogy milyen az élet. Ez volt a nagy generáció korszaka. Az érettségi után legtöbben egyetemre iratkoztunk, de diplomázás után szinte mindenki hazajött. A nagy elmenetel később történt. Nem szívesen és nem azért mentünk el, mert sok pénzt szerettünk volna keresni, hanem mert élni szerettünk volna. Összesen hatan-heten telepedtünk le külföldön, a többiek itthon boldogultak. De hétvégenként én is hazajártam.

* Nem sajnálják, akik elköltöztek innen, hogy más nemzeteket gazdagítottak szellemi tudásukkal, nem pedig szülőföldjüket?

M. I.: – Nekem külön fájdalom, hogy a Zorka vegyiművekben eltöltött tizenöt év után ma egy nagy szántóföldet látok a gyár helyén. A szabadkai városvezetőségnek arra kellett volna törekednie, hogy megőrizze a munkahelyeket. Megőrizze a fiatalokat. Szabadkának önmagát kellett volna megőriznie. És most nem ezt látom. Mindig az van, hogy miért mentek el, meg de jó nektek külföldön. Nem. Nem jó! Mi itt hagytuk a házunkat, a gyermekeim itt hagyták az emlékeiket és barátaikat, nem önszántunkból mentünk el. Valamiből meg kellett élni.

* Ki tartotta össze az osztályt?

K. D. A.: – Nem volt egy kimagasló egyéniség sem, aki az élre állt volna. Van viszont erre egy kedves történetünk. A szocializmus idejét éltük, és az osztályfőnökünk egy szigorú ember volt. Akkor jött divatba a karate, és a fiúk természetesen karatéztak. Az iskola bútorzata nagyon ramaty állapotban volt, és hát hiányzott néhány deszkadarab a székekről. Az osztályfőnök nem látta, hogy kik rongálták meg a társadalmi vagyont, ezért mindannyiunkat nagyon lehordta. Megkérdezte, hogy ki törte el a székeket, amire nagy csend volt a válasz. Egyik pillanatban viszont mindenki felállt. Ennyire szolidárisak voltunk egymással. Végül mindenki magaviseleti osztályzatát eggyel csökkentették.

Csengettek, kezdődik az 55. osztályóra

* Volt-e valaki, aki nagyon kilógott a sorból, vagy mindannyian együtt tolták a szekeret?

M. I.: – Ilyen nem volt. Ennyi idő után azt mondanám, hogy volt olyan, akiről a gimnáziumi évek alatt tudomásul vettük, hogy ott van. De hogy ellentét lett volna bárki között, olyan nem volt. Mindenki tudta, hogy a latin nehéz, mindenki tudta, hogy ha színházba megyünk, akkor az egy ünnep, és mindenki úgy is öltözött. 

* Kell-e még meghívókat küldeni, vagy mindenki tudja, ha május, akkor osztálytalálkozó?

K. D. A.: – Korábban mindenkinek küldtünk levelet, meghívót, ma már egyszerűbb a szervezés. Két vagy három hónappal korábban azért konzultálunk, de lényegében mindenki tudja, hogy ott a helye.

* Hogyan fog telni a mai találkozó?

M. I.: – A 45.-en megbeszéltük, hogy ezentúl minden évben össze fogunk jönni. Egyikünk sem mondta ki, hogy miért, de mindannyiunk számára nyilvánvaló volt, hogy egyre fogyunk. Harmincan voltunk az osztályban, huszonegyen élünk, a tervek szerint tizenöten leszünk ma. Mivel az osztályfőnökeink már nem élnek, Annemarie fog a katedrán ülni.

K. D. A.: – Régen nagyokat táncoltunk, ma már nincs tánc. Az osztályfőnöki után elmegyünk a temetőbe, aztán pedig egy ebédre Palicsra.

* Nem hiányoznak a ’60-as évek?

M. I.: – Hiányoznak, de tudomásul kell venni, hogy annak vége. Lélekben kell ezt megőrizni. Készítettünk egy CD-t a ’60-as, ’70-es évek slágereiből, mindennap azokat a dalokat hallgatjuk. Voltak emblematikus számok, mint pl. a Yellow River, melyek felejthetetlenek.

* Év közben is nosztalgiáznak, vagy csak májusban, amikor találkoznak?

M. I.: – Szoktunk preferanszozni és ultizni Szabadkán vagy Szegeden. Többen összejövünk év közben is. Kialakult egy baráti kör, és családi ünnepeken gyakran találkozunk.

* Kiadtak egy gyönyörű könyvet az 50. találkozóra. Tele van anekdotákkal. Emlékeznek még a pontos jelenetekre, történetekre?

M. I.: – Nemcsak hogy emlékezünk, hanem mindig el is meséljük őket. Ha valaki másként mondja, mint ahogy volt, akkor figyelmeztetjük, hogy nem egészen úgy volt. Rájöttem, hogy jó ezeket újra és újra elmesélni. A tízéves találkozótól kezdve a házastársak is elkísérik az osztálytársakat, itt ülnek velünk, és együtt élnek ezzel az osztállyal. Már ők is ismernek minden történetet.

A IV. f (1967–1971)

* Jó irányba tart a mai világ, a mai fiatalság?

M. I.: – Nem. Engem megdöbbent az igénytelenségük. Nem látok sok jót. Nekünk a gimnázium egy széles, általános műveltséget adott. Tizenöt tantárgyunk volt. De a mostani fiataloknak borzasztóan hiányos a tudásuk. Mivel megjöttek az okostelefonok, azt hiszik, hogy ezzel ők mindennek a birtokában vannak. Ilyenkor szoktam én mint vegyészmérnök megkérdezni, hogy savat öntesz a vízbe, vagy vizet a savba. Nem mindegy, mert az egyik esetben leég a hajad. A mesterséges intelligencia sem megoldás semmire, mert az emberi agyat az nem helyettesíti. Kivesznek az egyéniségek. Az igény az olvasás meg a műveltség iránt a maiakban már másként van meg.

* Vinni fogják annyira a mai generációk, mint önök vitték?

M. I.: – Ez nekünk természetes volt. Az osztályunkban értelmiségi családból származó tanuló kevés volt. Mindenki egyszerű gyerek volt. Vittük valamire, és ennél alább nem is akarjuk adni. Azt szeretnénk, ha a mi gyerekeink is legalább ennyire vinnék.

* Ön szerint van olyan osztály Szabadkán, amelyik 2081–ben össze fog jönni?

M. I.: – Lesz. Már csak nosztalgiából is. De én is szeretnék itt lenni! (Nevet.)