Az art brut fogalmat a durva és csiszolatlan művészetre használjuk, illetve azok alkotóira. Ők nem részesültek művészeti oktatásban, nem tudatosan használnak technikákat, és azt sem tudják, mi az éppen aktuális trend. Valójában ők a művészeti életen kívüli alkotók. Nem is feltétlen azért alkotnak, hogy műalkotásokat hozzanak létre, nagy részük terápiás céllal készíti műveit, könnyítve a lelkében lakozó gondolatokon, démonokon vagy az élet nehézségein. Vannak köztük olyanok, akik elképesztő nyomorban élték le az életüket, vagy életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak, sokan élnek szellemi fogyatékossággal, mentális betegségekkel vagy küzdenek függőséggel. Viszont ha mindezt nem tudjuk, nem olvassuk el a kiállítás bevezetőjében, hogy mi is az, amit látunk, mi művészi alkotásokat nézünk, melyek elgondolkodtatják, letaglózzák vagy éppen megnevettetik a látogatót. Mert nem minden művészet érkezik akadémiai körökből. Erre is ráébreszti az embert ez a kiállítás.

Az art brut kifejezést és magát az irányzatot Jean Dubuffet francia festő vezette be 1949-ben, őt ugyanis különösen izgatta a művészet és a pszichológia kapcsolata, rendszeresen látogatott pszichiátriai intézményeket, ahol a betegek alkotásait tanulmányozta és gyűjtötte. A sok év alatt egy sokszínű gyűjteményt hozott létre, s ezt 1949-ben Párizsban be is mutatta. A kiállításnak óriási sikere lett, így az ezt követő évtizedekben az art brut önálló irányzattá fejlődött, ma már világszerte számos gyűjtemény foglalkozik vele. Ehhez kapcsolódik a photo brut kifejezés is: a fotóhoz, a fényképhez vagy a képalapú médiumokhoz kötődő art brut alkotások és alkotók tartoznak ide. Ők viszonylag későn, csak a XX. század második felének vége felé kerültek a figyelem középpontjába, s az egyik legjelentősebb ilyen jellegű anyag a párizsi Bruno Decharme-gyűjtemény.

Mucsi Emese és Váradi András, a kiállítás kurátorai így fogalmaztak:

„Sajátos belső késztetés vezérli őket, hogy képzőművészeti eszközökkel, a fotográfia médiumán keresztül fejezzék ki magukat, érzelmeiket, rajongásukat, szorongásaikat, mániáikat, tetszésüket vagy épp nem tetszésüket. A Capa Központ kiállítótereit megtöltő munkák — mint a legtöbb autentikus, art brut alkotás — képről képre arra késztetnek, hogy újragondoljuk azt, ami a művészet és a fotográfia történetében nyilvánvalónak tűnik. Ahogy az art brut kapcsán, a photo brut esetében is egyedi szenvedélyek, marginalizált élethelyzetek és szélsőséges körülmények ösztönzik a műveket. A photo brut alkotók — gyakran anélkül, hogy tudnának róla — művészi alkotásokat hoznak létre. Mivel a kiállítók egy része valamilyen pszichés nehézséggel küzd vagy küzdött, munkásságuk és sajátos alkotói univerzumuk sok esetben életútjuk súlyos traumáira adott válaszként is értelmezhető. Munkáikban benne van egyedi sorsuk, az, hogy valamilyen lelki megrázkódtatás hatására rekedtek ki, vagy vonultak ki önként a társadalomból. Éppen ezért fontos minden art brut és photo brut művész esetében megismerni az életük történetét és azokat a testi-lelki megrázkódtatásokat, amelyek az alkotói folyamatot kiváltották.”

A sok alkotó között nekem is lettek nagy kedvenceim, az egyik ilyen egy ismeretlen szerző, aki Mettraux néven híresült el. Ő hétköznapi fotókat gyűjtött, s ezekből készített fotómontázs-sorozatokat. Két portrét helyezett egymásra, kicserélt néhány szemet, így alakította ki hibrid lényeit, akik ezáltal új bőrbe bújva váltak valaki mássá. Ezek a montázsok a közelmúltban, 2018 és 2020 között készültek.

Következzen egy másik — szintén fotókból álló — sorozat, melyet Günter K. & Margret jegyez. Egy titkos szerelmi viszony dokumentálva. A harminckilenc éves üzletember, azaz Günter és fiatal titkárnője, Margret között zajló kapcsolat nem tartott sokáig, egy kicsit több mint egy év alatt azonban 267 fénykép készült a nőről különböző helyzetekben. A sorozatnak egy sokkal izgalmasabb, hátborzongatóbb része azonban egy másik gyűjtemény. A férfi ugyanis minden tárgyat félretett: szállodai és éttermi számlákat, előadásokra szóló belépőjegyeket, illetve mindent, ami a viszonyukhoz kötődik.

Séverine Hugo a vielsalmi Les Hautes Ardennes – La „S” Grand Atelier-ben dolgozik, mely egy szellemi vagy pszichoszociális fogyatékossággal élő művészek számára fenntartott stúdió. (Bizony, vannak országok, ahol ilyen intézmény is létezik.) A műhely vezetője készíti elő Hugo számára az alapanyagot, fotókat, régi számlákat, melyekre rétegeket és köröket rajzol, ebben ugyanis örömét leli, s a Szaturnusz gyűrűjéhez hasonlítja őket.

Egy újabb izgalmas alkotó a sorban Melvin Way, aki felnőttként pszichotikus rohamoktól szenvedett, az utcára került, ám elkezdte látogatni a New York-i Healing Arts Initiative szervezetet. Kis méretű rajzokat készített, melyek összeragasztgatott papírlapokból állnak, ezekre írt rá különféle képleteket sokórás kitartó munkával. Way annyit kért a HAI-tól, hogy művei vásárlóinak mindenképp jelezzék, hogy a képeken található képleteket ne alkalmazzák, mert azok „túl veszélyesek”.

Jöjjön egy újabb ismeretlen szerző, akit Zorro névvel illetnek, kilétéről semmit nem tudni. Egy több mint száz fotóból álló sorozatot hozott létre 1940 és 1970 között, ezeket egy elrejtett borítékban fedezték fel. A férfi a lakásában rendezett meg jeleneteket, jelmezt öltött, és eljátszotta a saját maga által kitalált jeleneteket, karaktereket, s ezt örökítette meg.

C.T. McClusky egy cirkuszban dolgozott bohócként, ennyit sikerült a gyűjtőknek kideríteniük róla. 1940 és 1970 közötti munkái kollázsok, melyeket újrahasznosított anyagokból készített. Vásznakat, kartont, alumíniumfóliát, zsinegeket, fényképeket és különféle tárgyakat használt fel képeihez, melyek — mint egy napló — saját életét, utazásait mutatják be. Alkotásait John Turner, a San Franciscó-i Museum of Craft and Folk Art kurátora fedezte fel egy régi bőröndben, melyet egy bolhapiacon vásárolt.

S zárásként álljon itt a lengyel Tomasz Machciński, aki árvaházakban és nevelőotthonokban élt, később pedig egy fogyatékosok számára fenntartott iskolába került. Egy orosz barátjától kapott egy fényképezőgépet, s itt indult művészete. Önarcképeket készített, melyeken ismert embereknek öltözött be. Ő maga tervezte meg és vitte fel a sminket, válogatta ki a jelmezeket, több mint tizenhétezer fényképet kattintott élete során.

A PHOTO | BRUT tárlaton kiállító alkotók: Horst Ademeit, Marcel Bascoulard, Eugene Von Bruenchenhein, Jorge Alberto Cadi, Lindsay Caldicott, Paul Darmafall, Valentijn Wouter (Don Valentino), Lázaro Antonio Martínez Duran, José Manuel Egea, Fumihiro Endo, Jorge Francisco Garcia Lastayo, Lee Godie, Yohann Goetzmann, Elayne Goodman, Kazuo Handa, Mark Hogancamp, Séverine Hugo, Günter K. & Margret, Tomasz Machciński, C.T. McClusky, Albert Moser, Ismeretlen szerzők: Mettraux, Zorro, Obsession, Type 42.

A kiállítás a bécsi Foto Arsenal Wiennel együttműködésben valósult meg. A hozzá kapcsolódó konferenciát 2026 tavaszán a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Foto Arsenal Wien közös produkciójaként rendezik meg Budapesten.