Örzse néni fejkendője
Perisity Irma
2020.08.14.
LXXV. évf. 33. szám
Örzse néni fejkendője

Biztos vagyok abban, hogy nincsenek véletlenek. Minden, ami velünk vagy körülöttünk történik, az nem véletlen, mindennek magyarázata, nyomós oka van. Persze csak annak, aki hisz a sorsszerűségben. Ezt állapítottuk meg közösen a fiatalasszonnyal, akivel a kórház kapujában álltunk egymástól tisztes távolságban, várva, hogy megmérjék a lázunkat, mielőtt beengednek bennünket. Koronavírus, biztonsági intézkedések és a találkozás, melyet egyébként is már régen tervezett az asszony.

— Elnézést kérek — szólt utánam, amikor a lázmérés végeztével elindultam célom felé —, ugye maga írja a Sorsok, emberek című rovatot a Hét Napban?

Az igenlő válasz után egy kissé zavartan kérdezte meg, volna-e egy kis időm a dolgom végezte után, szeretne velem beszélgetni. Egyeztettünk, hogy a főbejárathoz közeli padoknál várjuk meg egymást. Két óra múlva messziről láttam, hogy már ott ül. Köszöntünk egymásnak, majd el is kezdte mesélni hihetetlen sorstörténetét.

— Régóta, de különösen amióta befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, él bennem a késztetés, hogy egyszer elmeséljem mindazt, ami a családomat érte. Az egyik közeli tanyavilágból származom, a szüleim földművesek, egészen pontosan gyümölcstermelők voltak, de sajnos már meghaltak. Ketten vagyunk testvérek, az öcsém tizennégy évvel fiatalabb, anya szerint véletlenül jött a világra, már nem számítottak gyermekáldásra a koruk miatt. Szerencsére azonban minden rendben volt, az öcsém éppen úgy fejlődött, mint minden baba, sőt, talán gyorsabban is az átlagnál. Hamar megtanult járni, és alig volt egyéves, már majdnem folyékonyan beszélt. Én valósággal imádtam.

Miután befejeztem a középiskolát, Újvidéken pszichológia szakra iratkoztam. Az öcsém ekkor már iskolás volt, és rendkívül jó tanuló. Igaz, a kihelyezett tagozat, ahova járt, elég messze volt a központi iskolától és a házunktól is, de volt még néhány gyerek a szomszédból, aki szintén alsóba járt, így soha nem ment egyedül. Érdekes módon elég félénk, visszahúzódó gyerek volt, félt a kutyáktól, a lúdtól, a sötéttől, egyszóval tele volt szorongással. Nem voltunk gazdagok, a meglevő négy hektár gyümölcsös és a néhány kapányi kert jövedelme arra volt elég, hogy tisztességesen öltözködjünk, együnk, ám mindenünk azért nem volt meg. De a szüleink valóban példás odaadással, szeretettel neveltek bennünket. A fenti okok miatt tévénk sem volt. Abban az időben nagyon népszerű volt a Játék határok nélkül műsor, melyet az öcsém imádott. De a vetélkedő este kezdődött, és nem értünk rá minden alkalommal elkísérni a szomszédhoz, illetve megvárni őt.

Emlékszem, már korán sötétedett, anyu nem akarta elengedni, de Zoli azt mondta, ő már bátor, és hazajön egyedül. Megígérte, nem megy körül az úton — a szomszédok és a mi gyümölcsösünket csak egy mezsgye választotta el, ott percek alatt hazaér. Két óra múlva haza is jött, de egy teljesen más gyerek volt, mintha az öcsém valahol „elveszett” volna. Annyira remegett, hogy alig tudtuk levetkőztetni, ágyba dugni. Anyu egész éjjel virrasztott az ágyánál, de egyetlen szót sem tudtunk kivenni belőle. Néhány hét orvoshoz járás sem hozott eredményt, csupán annyit, hogy ismét beszélni kezdett, merthogy azon az estén elhallgatott, és utána napokig meg sem szólalt.

Idővel valahogy összeszedte magát, de nem volt már olyan, mint régen. A szomszédok is csodálkoztak, érdeklődtek. Az egyik család, ahol három fiúgyerek volt, sokat foglalkozott Zoli sorsával, mert a gyerekek együtt játszottak. Igaz, Zoli nem nagyon szeretett hozzájuk menni, mert a bácsi nagyon részeges, verekedős volt. Örzse néni, az anyjuk, gyakran állította meg anyut, és érdeklődött az öcsém felől. Ahogy haladtam az egyetemen, egyre inkább foglalkoztatott a testvérem viselkedése, szakmai szempontból is. Lediplomáztam, az öcsém középiskolás lett, elhaltak a szüleink, mire elhatároztam, hogy megpróbáljuk tisztázni a múltat. Rengeteget beszéltem vele, de csak addig jutottunk, hogy ha becsukja a szemét, a sötétben is Örzse néni fejkendőjét látja lebegni maga körül. Végre rászántam magam, és egy este megkértem Örzse nénit, hogy üljön le velem. Hajnalig tartott, de lassan összeállt a rémtörténet.

Azon a bizonyos estén a gyümölcsösben levő betonkádak közelében Örzse néni a fiaival együtt megölte a férjét, és éppen ásták neki a gödröt, amikor megjelent az öcsém a holdfényben. A fiai a fejükre húzták a kötött sapkát, ő pedig a kötényét húzta az arca elé, de a kendője kioldódott, és lobogott utána. Nem akarta elmondani, mi történt köztük és az öcsém között. Annyi bizonyos, hogy nem bántalmazták. A férjét, ahogy az öcsém elrohant, elásták a kádak között, majd mindenkinek azt mondták, elment a nővéréhez Ausztráliába. Kérte, ne jelentsem fel, most már úgyis mindegy. Két fiát már eltemette, a legidősebb megnősült ugyan, de nem lehet gyerekük. Fizetek én mindennap a vétkemért — mondta. Így váltunk el, és néhány perc múlva őt is holtan találták meg az udvarukban. Két év kellett, mire az öcsém valamelyest helyre billent. Már tréfálkozik is velem. De a fejkendőt látni sem bírja senki fején.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..