Örökbe fogadott szülők
Perisity Irma
2020.09.23.
LXXV. évf. 37. szám
Örökbe fogadott szülők

A bánáti faluba olyan hepehupás földút vezet, hogy a szomszéd, aki vállalta, hogy elvisz, szinte percenként ijesztgetett: na, most esik ki a kerekünk. De végül megérkeztünk, hogy aztán megtudjuk, miként idomulnak a zárt közösségek tagjai ahhoz, ami természetes, ha már nem tudják alkalmazni a törvényest.

— Nem tudom, hogyan köszönjem meg, hogy eljött hozzánk — indítja a beszélgetést a huszonéves lány. — Nehéz belekezdenem a mondandómba, vagyis hogy minden gond megoldható, ha azt az érdekeltek valóban szükségesnek tartják. A szüleim valamelyest különböztek a tanyavilágon élőktől. Apám szakképzett asztalos volt, anyám egy tehetős család tagja, de sajnos a szüleik elég korán elhaltak. Egy falusi mulatságon kerültek közelebb egymáshoz, anyámat akkor már a nagymamája nevelte. Néhány hónap után összeházasodtak, és eleinte apám özvegy apjával éltek egy házban. Amikor a nagyapa meghalt, anyám már terhes volt velem. Úgy határoztak, hogy eladják apám házát, és vesznek egy tanyát földdel. Alig költöztek ide, ebbe a valóban Óperenciás-tengeren túli tanyavilágba, anyám nagymamája is meghalt. Anyámék házát meghagyták a faluban, úgy tervezték, hogy kétlakiak lesznek: kora tavasztól késő őszig a tanyán élnek, a teleket pedig a faluban töltik. Persze mindez nem működött pontosan a tervek szerint, de az volt az előnye, hogy amikor középiskolás lettem, nem kellett albérletbe mennem.

Istennek hála, népes család voltunk. Én vagyok a legidősebb, utánam előbb egy fiú ikerpár, majd a húgom született. Nagyon szépen éltünk. A falusi házban megvolt mindenünk, nyáron pedig élveztük a tanya nyújtotta szabadságot. A falusi házunk címére jött a Hét Nap, onnan ismerem a rovatot is.

A középiskola első osztályába kezdtem járni, amikor a szüleim tragikus körülmények között meghaltak. Egy csúnya augusztusi vihar idején szénát gyűjtöttek, és nem volt idejük fedezékbe menekülni. A kaszálón levő szomorúfűz alá menekültek, ott csapott beléjük a villám. Anyám azonnal meghalt, apa két nap múlva a kórházban. Ott maradtunk négyen a tanyán. Voltak ugyan távoli rokonaink, de senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg felajánlja a segítségét. A legközelebbi, három kilométerre levő tanyán egy gyermektelen házaspár élt: egy mozgássérült férfi és az egy kissé gyengébb szellemi képességű felesége. Áldott jó emberek voltak, és az egyedüliek, akik időnként meglátogattak bennünket. Az asszony nem tudta, hogyan viselkedjen velünk, mindig a férjét kérdezte: mit gondolsz, jó lenne ez nekik? Azt tudtam, hogy nagyon szegények, a férj kapott valamennyi szociális segélyt, a többit a kiskertjükből teremtették elő. Számtalan olyan helyzet adódott, amelyet mi négyen nem tudtunk megoldani. Ilyenkor Feri bácsiékat hívtuk, tőlük kértünk tanácsot, pontosabban csak a bácsitól. Ő javasolta, hogy a falusi házat adjuk bérbe, a tanya körüli földeket napszámossal műveltettük, a termésbetakarítás a mi dolgunk volt. Rettenetesen hiányoztak a szüleink, a szeretetük és a gondoskodásuk. Igazából a húgom ötlete volt, hogy Feri bácsiék lehetnének a szüleink. Fogalmunk sem volt, hogyan tudnánk ezt megoldani, de mind a négyünknek tetszett a gondolat. Alig tizenhat évesen fel tudtam mérni, hogy nem járhatok középiskolába, nem hagyhatom cserben a testvéreimet, a tanyát. De elhatároztam, hogy ők mind a hárman továbbtanulnak. Én közben igyekeztem megoldani minden gondunkat, csak azt nem tudtam, hogyan váljanak Feri bácsiék a szüleinkké. Anyagi helyzetük és az asszony mentális állapota miatt erre nem volt törvényes lehetőség. De amikor betöltöttem a tizennyolcadik évemet, dönthettem a sorsunkról.

Elhatároztam, hogy mi fogadjuk örökbe Feri bácsiékat. Persze, erre a szociális központ azt válaszolta, hogy ilyen lehetőség nincs a törvényben, de mi megoldottuk. Nem kötöttünk semmiféle hivatalos megegyezést, egyszerűen tettük továbbra is azt, amit előtte néhány évig, ám a kapcsolat szorosabbá vált köztünk — a húgom Aranka nénit anyákának hívja. Szinte állandóan velünk vannak. Feri bácsinak is könnyebb igazgatnia így a tanya és a föld körüli teendőket. A környéken mindenki elfogadta, hogy mi egy család vagyunk. Aranka néni az utóbbi években szinte megtáltosodott, az az érzésem, hogy alig különbözik már az egyszerű, tanyasi asszonyoktól. Most az a legnagyobb gondja, milyen színű ágyneműt hímezzen nekem kelengyeként, mert ugye utánam a húgomról kell majd gondoskodnia. Mondja is, ha valaki jön hozzánk, milyen sok feladata van egy lányos anyának. Amióta nálunk vannak, sosem aludtunk el úgy, hogy Aranka néni ne takart volna be bennünket, és adott volna puszit, hogy szebbet álmodjunk. Persze, sokszor beszél furcsa dolgokat, például hogy anyuval találkozott a faluban, aki sokszor csókol bennünket. Lehet, hogy nem is beszél félre, ki tudja, mi minden jelenik meg lelki szemei előtt. Csak ezt szerettem volna elmondani, bátorításul: a szülőt is örökbe lehet fogadni. A lényeg, hogy szíve legyen!

 

Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..