— Sokgyermekes családban születtem — mondja a nő. — Az anyám ugyanis tizenegy gyereket szült, de csak heten nőttünk fel, négy baba a születése után néhány nappal meghalt. A hét közül én az utolsó előtti voltam. A nagyszüleim a II. világháború befejezése után kolonistákként kerültek erre a vidékre, azt sem tudták, a menetrend nélküli vonat hova viszi őket, és ott mi vár rájuk. Ebbe a Szabadka környéki kisvárosba kerültek, melyet abban az időben nagyjából fele-fele arányban magyar és bunyevác nemzetiségű polgárok laktak. Volt a városkában három utca, ahol valamikor svábok éltek, de a háború idején vagy elmenekültek, vagy kitoloncolták őket az őshazájukba. Itt üresen maradtak a házak, és ezekbe helyezték el a kolonista családokat.

A szüleim azt mesélték, hogy előbb magyarul tanultam meg beszélni. Nem csoda, hiszen a szomszéd utcákban magyarok éltek, én pedig egyre többet csatangoltam az utcabeliekkel, akárcsak egy csintalan fiú. És keményfejű, mindenben önállóan cselekvő teremtés voltam, akit nehéz volt féken tartani. Arra emlékszem, hogy nagyon szegények voltunk. És ezen ne csodálkozzon, hiszen abban az időben, a háború után, mindenki egyformán szegény volt. Különösen mi, a jövevények, hiszen majdnem minden család egy-két katonaládával és néhány apró gyerekkel érkezett, így nem volt helye az irigykedésnek. Arra is emlékszem, hogy az apám nagyon nehezen tanulta meg azt a néhány mondatot, amelyet a mindennapokban magyarul kellett használnia. De valahogy mindenkivel szót értett, és a városkában sosem volt nemzetiségi jellegű ellentét. Legalábbis én nem emlékszem ilyesmire. Megtanultunk vegyes közösségben élni, eljártunk egymáshoz a vallási ünnepekre is, és erre nagyon büszke vagyok még ma is.

A szüleim beletanultak az itteni földművelésbe, a kapott területet munkálták, napszámba jártak, a két bátyám pedig a városban kapott munkát. A három lány közül csak én jártam középiskolába, és annak befejezése után a helybeli szövetkezetben kaptam irodai munkát. A testvéreim egymás után nősültek, mentek férjhez, de én még mindig otthon voltam. Azt hiszem, túl sokat vártam a másik nemtől, és nem találtam olyan képviselőjét, aki megütötte volna a „mércét”. Huszonhat éves voltam, amikor végül elhatároztam, hogy férjhez megyek. Nem azért, mert szerelmes lettem, hanem azért, mert úgy gondoltam, ha gyereket akarok, akkor annak most jött el az ideje, később már túl késő lesz. Hozzámentem az első férfihoz, aki megkérte a kezem — úgy ítéltem meg, elég okos és jóképű is, hát megesküdtünk. Teherbe estem, és megszültem a fiamat. És majdnem ugyanabban az időben kezdeményeztem a válást is, mert sehogyan sem tudtam feltalálni magam a feleség szerepében. Eleinte a férjem ellenkezett, de már ismert annyira, hogy tudta: a válásunk szinte biztos. Így is lett. Én a fiammal maradtam, és visszaköltöztem a szüleimhez.

Eleinte minden rendben volt. A gyerek nőtt, én igazi háziasszony lettem: főztem, mostam, vasaltam, néha az anyámnak is segítettem. De amikor a fiam befejezte a nyolcadik osztályt, azon a nyáron nagyon megváltozott. Ezt a szülők úgy hívják, a pubertás ideje, és hát engem is nagyon megviselt. Rengeteg dologról azt sem tudtam, hogyan beszéljük meg, szinte egy idegen kis ördög vicsorgott rám, ha kommunikálni akartam vele. Mivel az apjával egész idő alatt normális kapcsolatot ápoltunk, úgy éreztem, szükségem van a segítségére. Találkoztunk, és megbeszéltük, hogy a fiam egy időre hozzá költözik. Ameddig ő akarja. A gyerek nem is ellenkezett, és az apjához költözött. A volt férjem sem nősült meg a válásunk után, egyedül élt. Persze, neki is volt bőven nevelnivalója. Rengeteg olyasmit kellett a fiammal megbeszélnie, amit az apák rendszerint jobban csinálnak, mint az anyák. A legényke eleinte hetyke volt, és megpróbált az apjával is magas lóról beszélni, de gyorsan változtatott a hangnemen. Időközben én egy kicsit összeszedtem magam, beköltöztem a városba, és vettem egy garzonlakást. Már tizedik éve van a fiam az apjával, illetve időnként velem is egy kicsit. Azt mondja, sokkal egészségesebb így a viszony. Középiskolát fejezett be, az egyetemi tanulmányokat is megkezdte, de nem volt elég ereje, hogy be is fejezze. Már több mint egy éve van komoly kapcsolata, tréfásan azzal fenyeget, ha nem leszek jó, akkor kapok három-négy unokát, hogy egy kicsit megmozgassanak. Mondom neki, van még két éve, akkor megyek nyugdíjba. Ha még akkor is úgy érzi, hogy „segíteni” kell rajtam, hát állok elébe.