home 2024. február 23., Alfréd napja
Online előfizetés
„…ha magából is ad valamit”
Pásztor-Kicsi Gergely
2015.03.11.
LXX. évf. 10. szám
„…ha magából is ad valamit”

Beszélgetés Ladik Katalin költő-, színész-, művésznővel
Ladik Katalint sokan ismerik, és mindenki egy kicsit máshogyan. A különböző Ladik-képeknek azonban vannak közös pontjaik: eredeti, formabontó, avantgárd. A költőnővel, színésznővel, performance-, body art, mail art művésszel — aki ezek mellett ki tudja, hányféleképpen alkotott még — a Magyar Tanszék KONTAKTZÓNÁJA után beszélgettem, melynek nemrég a vendége volt.

* Az iménti beszélgetésen említette, hogy a hangtechnikáját önmaga kísérletezte ki. Lehet ezt tanítani?

— Igen, lehet, sőt, amikor átkerültem Magyarországra, rögtön fel is ajánlották, hogy egy magán-színiiskolában hangművészetet tanítsak, mivel ilyesmit nem oktatnak a hivatalos színészképző főiskolákon. A Lantos Erzsébet nevéhez fűződő oktatási központban dolgoztam, ahol az ének-beszéd technikán kívül a hangexpresszivitásról szerzett és az ehhez a műfajhoz köthető tudásomat, tapasztalataimat is át tudtam adni. Úgy éreztem, egy hagyományos színésznek is szüksége van rá, hogy a hangját és a hangtechnikáját kiterjessze, kifejlessze ilyen irányban. Tehát nemcsak a szép beszéd fontos egy színész számára, hanem az is, hogy oldja meg azokat a szerepeket is, amelyekbe belefér egy ilyen hang által kitágított jellemábrázolás. A színészi jelenlét nem csak arról szól, hogy az ember ott áll a színpadon, és esetleg mimikával van jelen. Sokszor a csend, a lélegzet, az elfojtott indulat vagy egy félig elindított sikoly is nagyon sokat jelent. Fontos tudni, hogy micsoda előkészítő munkája van annak, hogy a színész — akinek az a szerepe, hogy a kulisszák mögül fáradtan, csapzottan vagy éppen sebesülten zuhanjon be a színpadra —, amikor belép, hanggal, lélegzettel fejezze ki az állapotát. Ez a fizikai előkészület segíti őt ugyanis abban, hogy pszichésen is átéljen egy-egy érzést. Nagyon sokan nem tudnak nevetni a színpadon, pedig az is egy technika. A nevetést is tanítottam, ahogyan a sírást és a sikolyt is. Nagyon nehéz sikoltani anélkül, hogy az ember elrontaná a hangját, ezért fontosak ezek a gyakorlatok, a színészeknek szükségük van rájuk. Egyébként a népművészetben a siratók, a bölcsődalok vagy bizonyos mondókák énekbeszédszerűek. A hivatalos színészszakmában azonban vagy beszélnek a színészek, vagy énekelnek. A kettő közöttit nagyon ritkán kérik tőlük, pedig énekbeszéddel is meg lehet oldani hangulatok, érzelmek kifejezését, hiszen az élőnyelvben van ilyen… Csak a színpad megfosztja a színészeket tőle, holott ezzel nagyon sokat lehetne érzékeltetni.

 
Varga Viktória felvétele  

* Önt a neoavantgárdhoz szokás sorolni. Hogyan látja: mára kifulladt az avantgárd, vagy még él?

— Szerintem mindig van avantgárd, hiszen mindig újabb és újabb korosztály teremti meg a saját avantgárdját, tehát mindig vannak újítások. A mi korunkban az volt az újdonság, amit mi csináltunk. A mai fiatalok más médiumokat használnak: itt az internet, az új technika, melynek köszönhetően nagyon kibővült a képi világ. A dolgok háromdimenziós megjelenítése, a fényírás mind új műfajok. Nagy mélységekbe hatolhatnak vizuálisan — ez is avantgárd. Nagyon sok újdonság van, mely avantgárd, hiszen a technológia magával hozza az új lehetőségeket, ahogyan már a Gutenberg-galaxis is tette annak idején. Mindig van avantgárd, lehet, hogy nem az az avantgárd, ami régen volt. Lehet, hogy a műfajok közt egyre inkább elmosódik a határ. Egyre több embernek van alkalma alkotni, már nincs meg az a határ a „művész” és a befogadó között, amely azelőtt megvolt. Most interaktív művészet van, mely idáig hiányzott. Volt a művészet, piedesztálon, és volt a műélvező. Most, ha talán nem is a művészetnek, de az alkotásoknak az interaktivitása, az interaktív alkotás, vagy nevezzük akárminek, művészetnek vagy egyszerűen játéknak, el van terjedve. Azt hiszem, ez most az avantgárd.

* Az interaktivitásra való igény pedig még az új médiumvilág megjelenése előtt megfogalmazódott.

— Igen, hiszen a performance-ok, a happeningek, a fluxus, a mail art vagy akárminek nevezzük is őket, e miatt az igény miatt alakultak ki. Most interaktivitás van, ebben kell élni, és jó, hogy ez van, és jó, hogy ilyenben élünk, mert ez a mai világunkat és az életérzést tükrözi.

* Annak idején rajzfilmeket szinkronizált. Ez indította el a hanggal való fokozottabb foglalkozás felé, vagy fordítva?

— A gyerekkori rádiós, színészi gyakorlatom és a későbbi, hangköltészetben szerzett tapasztalataim alapján természetesen a szinkronszínészi munkában is hasznosítottam ezt a hangtechnikát, melyet magam alakítottam ki. Inkább azt mondhatnám, hogy a rádiós színészi munka kényszerített rá, meg hát kedvem is volt minél többet kísérletezni a hangommal.

* Úgy érzem, hogy a versei akkor érvényesülnek igazán, amikor elmondja őket. Mintha a hang és az, ahogyan ön az énekbeszédet alkalmazza, szükséges feltétel volna. Ezek a versek olvasásra jók elsősorban, vagy egyetért azzal a véleménnyel, hogy valójában mondásra valók?

— Nem értek egyet, én ugyanis írok olvasásra szánt verseket, és vannak előadásra szánt szövegeim, melyek talán időnként versekhez hasonlítanak, mivel úgy vannak tördelve. Máskor meg prózához hasonlítanak, időnként pedig képzőművészeti alkotásokhoz, képversekhez. Én ezeket elválasztom. Az olvasásra szánt versek önmagukért beszélnek, hiszen el lehet rajtuk gondolkozni, meditálni, de az elmondásra szánt versek megkülönböztethetőek, mert más a kinézetük és a technikájuk, ha szövegről van szó. Talán úgy is megállják a helyüket, de lehet, hogy akkor nem kapják meg azt a többrétegű értelmet, mint ha elmondanák őket.

* Vajdasági magyar nőként önnél a minoritás, a kisebbség többszörösen is érvényesül. Ráadásul Magyarországon is sokszor lenézik a külföldről bevándorolt magyarokat...

— Igen, van ez a megbélyegzés, hogy „határon túli magyar”, és ez a lekicsinylő jelző ilyesmikben nyilvánult meg, hogy na akkor most nézzük a határon túliakat, vagy nézzük a női írókat, vagy a női költőket, tehát az ember még Magyarországon is megbélyegzettként létezett. Amikor bekerültem a magyarországi irodalmi vérkeringésbe, akkor is határon túliként kerültem be — és kerültek be sokan. Most már, azt hiszem, teljesen elfogadnak, de hát ezt meg kellett érni.

* Mennyiben elméleti és mennyiben ösztönös a művészete?

— Nálam mind a kettő működik. Természetesen ösztönös igényből ered a tevékenységem, sokszor úgy érzem, hogy nincs is szükség elméleti fedezetre. A magam számára van egy elméletem, de ezt nem nagyon szoktam kinyilvánítani. Néha utólag ráakadok, hogy valaki megírta, hozzáértő módon. Ez nem az én feladatom, bár van olyan alkotó, aki rögtön meg szokta írni a műveihez az elméletet is. Én nem ilyen vagyok, de mindent meg tudok indokolni, ha éppen rákérdeznek. Magam előtt mindenképpen.

* Az ön művészete rendkívül sokrétű, sokféle. Mi az, amit mindegyik médiumban valahogy kifejezésre juttat?

– Úgy érzem, elsősorban a költészet az, ami átfolyik egyik médiumból, műfajból a másikba, hiszen a költészet számomra olyan poézis, amelyet ki lehet fejezni különféle médiumok által. Írásban, képversekben, hangban és fizikai, szcénikus megnyilvánulásban. Én nem választom őket külön, bár vannak olyan munkáim, amelyek elsősorban talán vizuálisak, de később akár el tudom énekelni őket, partitúraként is használhatóak. Vagy vannak olyan szövegek, mint már említettem, amelyek megjelennek nyomtatásban, aztán pedig előadom őket hangban is. Vannak olyan szövegek, amelyek forgatókönyvként jelennek meg nyomtatásban, de aztán performance-ként kibővülnek egy egészen új irányba, új elemekkel, és a saját megjelenésemmel gazdagítom őket. De azt hiszem, hogy ezek a megjelenítési formák mind a költészet lényegéhez tartoznak.

* Ön játszott hagyományos színházban is. Az mennyiben volt más, mint a performance-ok, happeningek világa?

— Hagyományos színházban egészen mások az elvárások, és a feladat is egészen más. Szerettem álcázni magam, más bőrébe bújni, ott az ember kielégítheti ezt a vágyát. A hagyományos színházban az emberben egy skizofrén állapot alakul ki, és én ezeket a kísérleteket nagyon szerettem — a performance-ban is, amikor szintén jelmezt öltök magamra, hogy egy kissé más legyek, de ott nagyobb mértékben adom önmagamat. A hagyományos színházban bármennyire igyekeztem egy szerep megformálásában, óhatatlanul adtam magamat is, hiszen csak akkor lehet az ember hiteles, ha magából is ad valamit. Én ilyen színész vagyok.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..