Az est támogatói a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Regionális Munkacsoportja, a Népkör Magyar Művelődési Központ és az Aracs Alapítvány voltak.

A kiállítást Bata János, az Aracsnak, a délvidéki magyarság közéleti folyóiratának a főszerkesztője nyitotta meg, s az utána következő beszélgetést is ő vezette. Megnyitójában bemutatta a csoda szép kerámiák alkotóját, Petrás Alinát, s idézte a Szervátiusz Jenő-díj átadóján elhangzott laudációból Péterbencze Anikó néprajzkutató szavait:

„Szükségünk van egy olyan isteni, természetfeletti varázslatra, amely felemel bennünket, a lelkünket átmelegíti, és visszavezet az örök körforgásba. Ilyen erővel rendelkezik a szakrális művészet, melynek hatására elcsendesedik a zajos világ, lelkünk megnyugszik és megtisztul. Petrás Alina a szakrális művészetből táplálkozik, nemcsak moldvai csángó eredete, hanem édesanyja révén is. Alina munkáiban a csángó díszítőművészet legszebb hagyományai elevenednek újra, de ez nem valamiféle másolása a múltnak. Alina újraalkotja, újraformálja, amit az ősök hagytak rá. Minden alkotása egy üzenet. A remény üzenete, hogy lehet újjászületés. A motívumok harmonikusan illeszkednek a bibliai és egyetemes transzcendencia témáihoz, az életfa, a teremtés örök jelképei számos munkájában elevenednek meg. Ezek az alkotások formálják újra bennünk a természetfeletti, a szent és a profán misztériumokat, utat mutatva a modern, XXI. századi ember tévelygő, értékvesztett, kiutat kereső világában.”

Zárásként a művésznő saját hitvallását olvasta fel:

„Kisgyermekkorom óta olyan emberekkel voltam körülvéve, akik szeretettel és alázattal teremtették meg a szép élethez valókat, amelyhez különleges érzékük volt. Dédnagyanyámtól tanultam meg fonni, a nagymamámtól tanultam főzni, és többször segítettem a szövésnél, nagynénéimtől pedig ellestem a kötést és a varrást. Úgy nőttem fel, hogy édesanyám szinte minden munkájában részt vettem, segédkeztem. Az ő útmutatása, tanítása mozdította elő a saját formanyelvem kialakítását. Édesanyám az én mesterem. Témáimban, megközelítésünkben azonban különbözünk. Engem a kezdetektől a magyar motívumok, a jelképek világa foglalkoztat. Szeretem az életfa-, a tulipán-, a napmotívumot mint jelképet, és érdekel a magyar mondavilág. Hiszem azt, hogy őseink hagyatékát tovább kell vinni, mindennapjainkba beépíteni.”

A beszélgetés elején Bata János elsőként Petrás Máriát mutatta be, szintén saját hitvallásából idézve:

„Úgy érzem, Istentől kapott feladatom az, hogy azt a szépséget, amit a mi kicsi népünk jelent, elmondjam, főként a kerámián és énekhangon keresztül, mert a moldvai csángóság megőrizte a természetes ösztöneit, tudását, hordozza az ősi hitét egészen a teremtésig visszamenően. Nálunk imádságos harangozással indult a nap, s azzal is ért véget. Hét közben azért dolgozott az ember erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy-egy ünnep. Az emberek kitisztították lelküket, életüket, házaikat, istállóikat, kertjeiket, falujukat. Megbocsátottak egymásnak, misére mentek szép ünneplőruhában, s délután felkeresték egymást. Az ünnepek nagy örömben teltek, mindent meg tudtak teremteni maguknak úgy, hogy nem voltak senkinek a szolgái, tudták, mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az idő járása és a mélységes istenhitük útbaigazította őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon.”

A bemutatás után rögtön egy dallal indított a három generáció, azaz Mária, Alina s Alina gyermekei. 

Iancu Laura költőnő bemutatása következett. 1978-ban született egy hatgyermekes, katolikus, csángó magyar családba. Csíkszeredában érettségizett, felsőfokú tanulmányait Budapesten és Szegeden végezte. Óvodapedagógus-, majd teológia-, illetve hittantanárképzést és néprajzi, kulturális antropológiai tanulmányokat is folytatott a szegedi, majd a pécsi egyetemen. Doktori fokozatát Pécsett szerezte politológia szakon. Kutatási területei a magyar nyelvű csángó kisebbség, néprajz, hagyományok, vallásosság. József Attila-díjas, rendszeresen publikál irodalmi és tudományos folyóiratokban is. Első verseskötete a Pár csángó szó, a legutóbbi szépirodalmi könyve a Visszaaludni nem tudtam. Az Este a faluban című kötet egy húsz versből álló ciklus, erről mesélt a szerző. 

— Mi, emberek megéljük azt, hogy a gyermekkor, a régi énünk mindig utánunk nyúl, mi meg próbálunk megújulni, csinálni tovább az élet szakaszait, haladni az úton. Az Este a faluban ciklus erről az érzésről szól. A már majdnem megszabadultam onnan, abból, ami már nem inspirál, nem segít. Mert attól tényleg meg kell válni. Van, amit le kell tenni a vállunkról, aminek lehet, hogy egyszer volt jelentősége, de azt nem lehet, hogy az ember nyolcvanévesen még mindig a hatéves sérelmeit nyalogassa. Amikor világképek küzdenek egymással, s az egyik válságba kerül, és már nem végzi a dolgát, az új meg még nem mutatja az arcát, akkor van egy válságos idő. Ennek az életkorok közötti krízisnek, az átmeneti állapotnak a lecsapódásai ezek a versek — mondta Laura.

Mivel sem Mária, sem Laura nem Moldvában, hanem Magyarországon él, szó esett a szülőföld elhagyásáról is, és mint Bata János hangsúlyozta, ők az élő példa arra, hogy Moldvától sok száz kilométerre is lehet szeretettel, becsülettel beszélni a szülőföldről. Ha ők ott maradtak volna, azt az értéket nem tudták volna átadni mindannyiunknak, ezt csak Magyarországon volt lehetőségük kibontakoztatni.

Petrás Mária ennek kapcsán elmondta, őt és hét testvérét az 1989. évi változások már Erdélyben találták meg.

— Mi elmenekültünk otthonról, mert olyan durva változások voltak Moldvában, hogy kő kövön nem maradt. Mindenki kíváncsi volt arra, hogy mi fog történni azzal a csuszamlással, amely folyt a kultúrában, a politikában, s amelyet mindenki látott. S ez történik ma is. Mi mindig Istenhez fohászkodtunk. A Kárpát-medencét nem tudnám elhagyni. Lett volna lehetőségem, de nem mentem. 1995-ben volt az első csángókonferencia, ahol a József Attila Általános Iskola igazgatónője, Horváth Erzsike szinte sírva mondta, hogy nem bírják már képezni a moldvai gyerekeket, mert ezt nem tudják, azt nem tudják. Ők más világból jöttek, a preparált kommunista világból. Én akkor megijedtem, hogy abbahagyják az oktatásukat, s azt mondtam: ne 500-at, 1500-at is képezzenek ki, hátha ebből az 1500 diákból kinő egy kis Petőfi. Az majd fogja húzni maga után a többit. S az igazgatónő azt mondta: folytatjuk. Amikor aztán Laurát egyszer díjazták, eszébe is juttattam ezt. Nagyon erősen meg kell dolgoznunk azért, hogy megjelenjen egy fény, melybe kapaszkodunk. Én nem hiszek másban, csak a kultúrában. Csak a kultúrában látom a reményt, hogy ezzel a világgal fog történni valami jó — zárta gondolatát Mária. 

Az esten a dalok mellé Laura több versét is felolvasta, s beszélt arról is, hogyan éli életét, hogyan tud helytállni kutatóként, anyaként, költőként, néprajztudósként egyaránt.

— Nem gondolom, hogy meg kell tagadnia az embernek önmagát, sőt, a feladatunk, hogy azonosak váljunk önmagunkkal. Ezt nagyon kevesen valósítják meg, mert a legtöbb ember a szocializáció révén társadalmi lénnyé válik, nem azzá az emberré, aki egy és megismételhetetlen. Általában betör bennünket a társadalom saját testébe. Minimális az a mozgástér, ahol önmagunk lehetünk. Én nem akartam se teológiával foglalkozni, se politológiát tanulni, viszont megjelentem Budapesten, és beláttam, hogy itt el lehet menni szakácsnak vagy takarítónak, vagy olyasminek, amire alkalmas vagyok magyar falusiként, de ha ezt akarom, otthon is maradhattam volna. A ’80-as években voltam gyermek, a kapunkban álltak és hallgatóztak, nem beszélhettünk még az udvarban sem magyarul. Nekem az volt a feladatom, hogy a disznót csitítsam, etessem, nehogy elvigyék. Ahogy lehetett tehát, mi is menekültünk onnan, mert az nem embernek való volt. Aztán bele kellett simulni a magyarországi életbe, meg kellett tanulni egy csomó mindent. De a szülőföld meg az a szellemiség, amely emberré formált bennünket, minél több idő telik el, annál szakrálisabbá válik, így inkább az a bajom, hogy idealizálom. És éppen az ellenkezőjét kell tennem, megpróbálni reálisan tekinteni a szülőföldemre, az értékeire — mesélte Laura.

A beszélgetés végén szót ejtettek még a nyelvhez, a nyelvekhez való viszonyukról is, és újabb felolvasással, dalokkal zártak, majd kötetlen barátkozásba fordult át az est.