Útközben megállapítottuk, hogy lám, húszéves a piros járgányunk, és ebből tizenhét éve szolgál nálunk becsülettel. Mint mondani szoktuk: nekünk az a fontos, hogy elvigyen bennünket A-ból B-be, meg aztán lehetőleg vissza is. Egy-két esetet leszámítva mindig minden rendben volt. Most azonban ezen a kacskaringós úton bele-belehördült, lehet, nyögött is hozzá. Nem volt neki könnyű: bekapcsolva a légkondi és a fények. Ha erőlködve is, de apait-anyait beleadva állta a sarat.

Aztán egyszer csak vége lett a sok kanyarnak, és kitárult elénk a gyönyörűség. A látványt Jókai stílusában kellene felidéznem. Ha tudnám. Csak sóhajtoztam, annyira szép volt Szerémség. Igaz, egy kissé fennsíkszerűség, de síkság! Merthogy itt ért az első felismerés: nem vagyok én „hegyi” asszony, csak síksági. Még egy megerősítésként visszapillantottam a vajdasági hegyünkre. Szép, de a síkság az síkság…

Átkeltünk a folyón. A Száva a mi szőke Tiszánknál már méretében is sokkal nagyobb. Néha a mi folyónk is tud durva lenni – el tudom képzelni, mit művelhet ez a nagy víztömeg komiszkedvében.

Aztán azon kaptam magam, hogy már azt fürkészem, Szerémségben zöldebb-e a kukorica, a fű. Nem. Nekem éppen ott a legzöldebb, ahol élek: Bánátban.

Megérkeztünk a kis, mácsvai, tanyasi fürdőhelyünkre. Családias, szerény, nem hivalkodó, termálvizes, éppen jó. Olyannak képzeltem el, mint egy kis oázist. Nem láthattam rögtön, mert igényesen körül volt kerítve náddal, néhol felfuttatott kúszónövényekkel. Viszont éreztem a tanyasi környezetet, a szomszéd baromfiudvarának – nyár lévén – szagát. Ne értsen senki félre, nem egy elkényeztetett, városi asszony vagyok, akinek az orra a finom parfümillatokhoz szokott. Nagyon jól tudom, milyen a disznóól vagy az istálló „bukéja”.

Most éppen limonádét szürcsölgetve, a nádernyő hűvösében azon töprengek, ha lenne otthon, a közvetlen környezetemben ilyen kis medencés oázis – akár tanyasi is, miért ne? –, akkor annak a vize kékebb lenne-e az itteninél?