Nagybecskereken most, 2010 szeptemberében, gazdag tárlattal, a Wanyek Tivadar örökségéből származó dokumentumokkal megemlékeztek a művész születésének századik évfordulójáról, megemlékeztek arról a lánglelkű emberről, aki felélénkítette a Béga-parti város képzőművészeti mozgalmát, megalapította az országos hírű Écskai Művésztelepet, és aki első direktora volt a Kortárs Galériának - Az érdeklődők megtekinthettek számos fényképet, katalógust, újságcikket és egyéb olyan dokumentumot, ami ma felbecsülhetetlen érték - Olyannak látjuk a művészt ezekből ma is, amilyen valójában volt: stílusteremtőnek, mert hiszen festészete az eredetiség fogalmává vált - Nekünk, a családunknak a Kék Madonnáját ajándékozta...
A művész 1910. szeptember 20-án született Nagykikindán. Mindössze hároméves volt, amikor az apja hirtelen elhunyt. Ekkor az édesanyja és annak testvére magával vitte Selmecbányára (ma Banska Štiavnica), az Osztrák-Magyar Monarchia egyik nagyobb városába. Onnan Budapestre költöztek, de már 1915-ben Nagykikindán telepedtek le. Szegények voltak, sokat nélkülöztek. Tivadar édesanyja Lang Károly fotóműhelyében tanulta ki a szakmát. Mivel Budapesten nem taníthatta a fiát, őt is fotósnak, fényképésznek szánta, de amikor gyermeke ,,Károly bácsi'-tól megkapja az első vásznat, tudta, hogy Tivadarnak most már ecsetre is szüksége lesz. Első képét, a Falusi betyárt, mindössze tízévesen festette meg. (A művet Nagybecskereken, a Városi Múzeumban őrzik a Wanyek-szalonban.)
Nagybecskerekre Budapestről érkezik, ahol Pataki Károly Szabad Egyetemén megpróbálta elsajátítani a festészet tudományát. 1932-ben a Béga-parti városban fényképészettel foglalkozott évekig, dolgozott a ,,nagybecskereki impresszionisták'-kal, az amatőr együttesek számára díszletképeket és dekorációkat festett. Munkáival számos díjat is nyert. Kezdetben emberi figurákat festett az akadémikus realizmus szellemében (1930-1935), majd a tájképek vonzották (1935-1945). Várkonyi József a ,,nagybecskereki impresszionisták' műhelyének megalapítója műtermet bocsátott Tivadar rendelkezésére, ahol a fiatal művész a bánsági házak ábrázolásával egyszerit és megismételhetetlent teremtett, megteremtette a maga stílusát.
Munkáit először 1938-ban állította ki, s attól a pillanattól kezdve jelen volt az ország művészeinek sorában, de munkásságáról és eredményességéről a sajtó nem tudósított rendszeresen - pedig megfordult Bécsben, Brüsszelben és Velencében is. Sokáig csak a tárlatai tették lehetővé, hogy nyomon kövessük és megcsodáljuk festészetét a kezdetektől a haláláig...
Ma már nemcsak néhány közeli barát, szakmai bennfentes tudja, hogy Wanyek Tivadar része lett az országos képzőművészetnek, címszava a vajdasági művészettörténetnek. Sokáig gyógyíthatatlannak tűnt az a farkasvakság, az a szellemi rövidlátás, ami miatt alig hallottunk munkásságáról. Pedig ő maga volt a folyamatosság, olyan alkotó, aki nem a külső jegyek felől, hanem a festészet lényege felől újította meg a XX. század képzőművészetét nálunk. Vele és általa felfedeztük a Bánságot, s megmártóztunk a szlovák falvak hangulatában, mert Wanyek mindig az ismeretlenre, a még nem látottakra volt kíváncsi, mint egy kalandor. A saját egyéniségében is rejlő, de a rajta kívül is föllelhető ismeretlenben találta meg önmagát.
Mégsem állíthatjuk azt, hogy - a műbírálókkal ellentétben - méltánytalanul bántak vele a városi elöljárók, s a tartományban is felfedezték az értékek iránti elkötelezettségét. 1961-ben neki ítélték oda a Forum-díjat, megkapta 1964-ben Nagybecskerek város Októberi díját stb. 1957-től a művészt már csak a Vajdaság érdekelte, a Bánság vizionáriusa lett. Ecsetvonásai dinamikusabbá váltak, valamennyi munkája pedig expresszívebbé lett. Színeinek változatossága nagy hatást gyakorolt barátjára, Zoran Petrovićra is. 1958-ban 173 megvásárolt munkával megalapították az Écskai Művésztelepet, Aleksa Čelebovović nyitotta meg, felolvasva Josip Broz Tito táviratát. Tito még abban az évben ellátogatott Wanyekhoz. 1958-ban az érdeklődők Belgrádban is megcsodálhatták Wanyek Tivadar festményeit, állandó kiállítója lett ezután a belgrádi Októberi Szalonnak, a triennálénak stb. Párizsban a Nemzetközi Virágkiállításon is látták a munkáit, továbbá Kuwaitban, Új-Delhiben, Pozsonyban és másutt.
Életének utolsó pillanatáig dolgozott, festett, szervezett, lelkesített, stílusát, formanyelvét állandóan tökéletesítette, akkor is, amikor megválasztották direktornak. Most csak állunk, és nézzük a képeit: a gangokat, alföldi házak gangjait, a galambdúcokat, a meghitt szobabelsőket, a díszítőelemekkel ékesített rokkákat és terítőket... Mindezek a tárgyak magukban, magukon hordozzák azoknak az embereknek a mentalitását, szellemét, akik itt éltek és élnek a mi egünk alatt.