Vukovár - húsz év után

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Vukovár - húsz év után

Az ellenállás szimbóluma - a vukovári víztoronyAnyaországi, erdélyi, felvidéki és horvátországi magyar újságírókkal jártam nemrégiben Vukováron. Hiába telt el húsz év - a szerb csapatok 1991 augusztusában fogták körbe a várost, amelynek az eleste három hónapos küzdelem után, november 18-án...

Az ellenállás szimbóluma - a vukovári víztorony

Anyaországi, erdélyi, felvidéki és horvátországi magyar újságírókkal jártam nemrégiben Vukováron. Hiába telt el húsz év - a szerb csapatok 1991 augusztusában fogták körbe a várost, amelynek az eleste három hónapos küzdelem után, november 18-án következett be -, mégis szorongok az autóbuszban. Pedig nyugodt a lelkiismeretem, hiszen már a kilencvenes években is azok közé az újságírók közé tartoztam, akik elítélték a háborút, az értelmetlen vérontást. De bizonyára tehettem volna többet is - mondogatom magamban, miközben közeledünk az első helyszín, a hírhedt kórház felé. Az épületben jelenleg is egészségügyi intézmény működik, egy részében, főleg az alagsorban, ahol a harcok alatt hihetetlen körülmények között és hatalmas önfeláldozással folyt a sebesültek ellátása, és az oltalmat kereső civil lakosság befogadása, 2006-ban múzeumot alakítottak ki.
Magyar feliratos dokumentumfilmet nézünk - a megrázó képsorok egy részét alig látom a könnyeimtől -, majd Jakumetović Rozália kalauzolásával végigjárjuk a pincét. Vezetőnk egyben szemtanú is, az ostrom heteit a családjával együtt a betegek ápolásával, segítségnyújtással töltötte, jelenleg pedig a Vukovári Magyarok Egyesületének és Vukovár város kisebbségi tanácsának az elnök asszonya, a HMDK országos szervezetének elnökségi tagja. Megmutatja, hol feküdtek a sebesültek, két ágyon hárman-négyen is, melyik szoba volt a csecsemőké és a várandós anyukáké, hol játszottak az alkalmazottak gyermekei. Miközben az utcákra naponta több száz gránát csapódott be, az épületek helyén pedig csak romok maradtak. Az esemény különös tragikuma, hogy a Jugoszláv Néphadseregben csakúgy, mint a horvát véderő soraiban magyarok is harcoltak. Egymás ellen.
Rozáliától tudjuk meg azt is, hogy Vukovárnak a háború előtt mintegy 50 ezer lakosa volt, jelenleg 28 ezer körüli a lélekszáma, a magyaroké 980-ról 406-ra csökkent. El-elcsukló hangon köti a lelkünkre:
- Ne felejtsék el azt, amit itt láttak, mert mindez alig két évtizeddel ezelőtt, Európa kapujában történt. A Jóisten talán azért hagyta meg az életemet, hogy elmondhassam az igazságot, és arra kérjem mindazokat, akik meghallgatnak, tegyünk meg mindent annak érdekében, nehogy még egyszer ilyesmi megeshessen.
A város eleste után a ''győztesek” a kórházból 261 embert betuszkoltak buszokba, a pár kilométerre levő Ovčara birtokra szállították őket, s hosszas kínzások után mindnyájukat lelőtték, tömegsírba dobták.
Második állomásunk az az emléktemető, ahol több mint kilencszáz személy alussza örök álmát, a legfiatalabb áldozat hat hónapos, a legidősebb 104 éves volt. A honvédők fekete, a civilek szürke márvány síremléket kaptak, az üres sírok arra a több mint háromszáz eltűntre várnak, akiknek a hollétét még nem sikerült felderíteni. Az ovčarai vesztőhelyen kivégzettek is itt lelték meg végső nyughelyüket.
Az ovčarai emlékközpontot abból a hangárból alakították ki, ahol a foglyokat tartották. A sötét teremben arcok és nevek villannak fel, a terem közepén megállíthatatlanul áramlanak a piros betűs nevek, és folynak le a mélybe, ahol örökmécses világít. A fal mellett, üveg alatt azok a dokumentumok hevernek, amelyeket a tetemeknél találtak. Van közöttük újságíró-igazolvány is. Elzarándokolunk a tömegsír helyére, majd visszafelé megállunk a város jelképénél, a víztoronynál. Az utóbbit az ellenállás szimbólumaként szokás emlegetni, hiszen sohasem sikerült ledönteni.
Az autóbuszban kezdetben néma csönd van, mindenki a maga módján igyekszik feldolgozni a látottakat és a hallottakat. Erdélyi kollégáink teszik fel a kérdést: miért? Miért kellett tönkretenni egy várost? Mi volt ennek az esztelen rombolásnak és öldöklésnek a célja? Közösen próbálunk meg választ fogalmazni, miközben érezzük, a megmagyarázhatatlant képtelenség szavakban kifejezni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink