Régen nem voltunk már. S hiányzott. Mint egy régi, jó barát, akivel évek óta már csak levelezünk, de nem sikerül találkozni. Mi ott cseperedtünk fesztiválpolgárokká. Ott ismertük meg néhány, a mai napig is kedves barátunkat. Ott ismertük és szerettük meg a Bárka Színházat. Ott táncoltunk először hajnalig, és ott történtek velünk csodák.
Voltak évek, amikor egy picit elhanyagoltuk a Völgyet, mert valahogy már nem az volt, aminek megismertük. Túl sok volt a vásáros, a „költsd a pénzed”, kevés a minőségi program, nem lehetett utcazenélni (merthogyugyeeznemaveszprémiutcazenefesztivál), s már nem öt faluban, hanem csak Kapolcson történtek az események, tehát valahogy éreztük a korlátokat minden téren, ami egy fesztivál esetében nem jó. S pihentettük. De az idén a programfüzetet átböngészve arra jöttünk rá, hogy nincs, ami nincs. Újra dömping van jobbnál jobb koncertekből, színházból, és ha nem is öt, de három falu ad otthont ezeknek. Újra a régi fényében tündököl a Völgy? De jó lenne!
És elindultunk. És jó volt visszatérni. Már az odavezető úton feltörtek az emlékek. „Emlékszel, itt stoppoltunk hajnalban, és senki nem vett fel minket, úgyhogy órákig gyalogoltunk!” „Emlékszel, itt ettük mindennap a dödöllét, mert az volt a legolcsóbb!” „Emlékszel, amikor a Borudvarban Tom Waitset játszottak nekünk?” A régi sátorhelyünk most már veteményeskert, de az új is tökéletes. Ez nem csoda, hiszen a falu lakói az évek során átalakították udvaraikat, fesztiválbaráttá tették azokat: van tusoló, sminktükör, frizsider és áramforrás a telefonoknak (napi Instagram-poszt nélkül ma már nem fesztivál a fesztivál). Első kérdés a házigazdához: Merről kél a nap? Nagyon fontos szempont sátorozáskor, hogy reggel 7-kor, vagy csak 9-kor űz ki a nap az árnyékba.
A sátorállítás után felfedezőtúrára indultunk, és konstatáltuk, hogy azért az idén is rengeteg az árus, de szerencsére még mindig nem találkozni gagyival. Minőségi és kreatív kézművesek kínálják portékájukat, a kemencés lángosokon kívül a kolbász és a szalonna illatát már messziről lehet érezni. Több zenész kapott saját udvart, így például Harcsa Veronika, aki a magyar jazzszcéna legjobbjait látta vendégül, de Szirtes Edina -- Mókus, Hobo és a Kaláka együttes is szabad kezet és szabad udvart kapott. Megéri barangolni a faluban, hiszen minden második udvar valami kis titkot rejt a gyomrában, romkocsmát, játszósarkot, rétest, kiállítást. Az alatt a két nap alatt újranéztük Szabó Balázst és zenekarát, belehallgattunk Harcsa Veronika koncertjébe, a Szászcsávási Zenekar a lemenő napnak muzsikált, a sort pedig a Kistehénnel zártuk. Kollár Klemencz Lászlót még mindig imádjuk, remek hangulatú volt a koncert. Voltunk retródiszkóban (igen, középiskolás korunk zenéi már ebbe a kategóriába tartoznak), táncoltunk, aztán másnap még beköszöntünk a gólyáknak a központi lámpaoszlop tetején, és hazaindultunk.
Azért lehet, hogy tíz napot már nem vállalnánk be. Elég kerek volt ez a kettő is. Kedves Völgy, kedves gólyák, kedves kemencés lángosok, azt hiszem, jövőre ismét találkozunk!
kl