Világítótorony a kultúrák határpontján
Szombathy Bálint
2016.06.06.
LXXI. évf. 22. szám
Világítótorony a kultúrák határpontján

Siflis András Idióta című kiállítása elé

35.old. idiota

 

Siflis András kerek harminc éve van a pályán, így a most nyíló kiállítása ünnepi fénnyel áthatott szimbolikus mérföldkőnek tekinthető. Első önálló tárlatára ugyanis 1986-ban került sor Újvidéken, és szülővárosában, Szabadkán, csak két esztendővel később mutatkozott be. Ezután pedig hamarosan Budapestre költözött, így hát a még zsengének bizonyuló művészete mögött nem maradtak olyan nyomhagyó itteni teljesítmények, amelyekre művészettörténeti szempontból különösebben hivatkozni lehetne. Annak azonban, hogy Siflis neve manapság inkább már csak a szabadkai szellemi élet nemzedéki legendáiban él tovább, mintegy „láthatatlanul” van jelen, több oka van.

Nemcsak azért van ez így, mert művészete az itt eltöltött idő rövidsége miatt nem tudott hatékonyabban gyökeret ereszteni, hanem annál az oknál fogva is, hogy mindvégig egyéni úton járt, nem csatlakozott korabeli csoportosulásokhoz vagy irányzatokhoz, nem bújt szaktekintélyek hóna alá. Annak dacára van ez így, hogy alkotói hitvallása poétikai értelemben az első perctől kezdve beazonosítható volt. Abban a sodrásban lelt önmagára, amelyben a nyolcvanas évek második felében több jeles, egyre izmosodó és hittel telt ifjú alkotó szelte a hullámokat, például Kerekes László, Bada Tibor és Máriás Béla.

Akkor történt mindez, amikor Siflisnek még nem igazán volt birtokában az artikulálás tehetsége, még nem tudta, pontosan hogyan is fogalmazza meg a mondandóját. Csak annyi volt érzékelhető, hogy valamit őszinte indulatokkal, gátlástalan szándékkal közölni szeretne a világgal. Az a két-három röpke esztendő volt valójában az ő szabadkai korszaka — a nagy belépő —, amikor előzetes tanulmányok híján váratlanul, semmilyen feltételezhető előjel nélkül alkotóként megnyilatkozott. Majd beszélni kezdett, elkezdte formálni a beszédet, azt a képlékeny matériát, amely az eltelt három évtizedben felismerhető alakot nyert nála, megszülve a siflisi mintát. Tudniillik azt a brandet, amely egy stílusilag fokozatosan tisztuló, emberközpontú, új expresszionista rajzművészetet érlelt ki magából, s amelynek szereplői ősi mitológiák világába ágyazódtak be. Siflisnek nemcsak a nyelve volt univerzális, szorosan kötődve az egyetemes művészet főáramához, hanem az ideológiai érdeklődése is a nagy, átfogó emberi kérdések mentén terült el.

Nem volnék azonban sem Andrással, sem pedig az itteni közönséggel igazságos, ha elhallgatnám, hogy dacára egyetemes kiterjedések közé kipányvázott opusának, mégiscsak mutatkozik munkásságában egy olyan grafikai ciklus, amely szülővárosának mindenkori tárgyi-anyagi szimbólumát, a városházát dicsőíti. A 2002-ben Budapesten kiállított sorozat valószínűleg az egyetlen olyan terebélyesebb siflisi munka, amelynek konkrét tematikai kötődése van. A városháza tornya mint iránytű, mint olyan személyes jegyekkel felruházott történelmi relikvia, amely önálló életet él, és olyan szuverén értéket képvisel, amely független a körülötte elfutó társadalmi-politikai körülményektől. Maga az állandóság az elveszett és egyre csak fogyatkozó értékek világában, egyúttal pedig világítótorony a kultúrák határpontján. A művész számára pedig a hitvesi kötelékkel felérő örökös lelki kötődés.

A kiállítás aktusának ténye tehát egy cseppet sem lehet meglepő számunkra. Ám annál nagyobb meglepetés, hogy éppen a szabadkai közönséget tiszteli meg annak a lehetőségével, hogy első tanúja legyen a nagy korszakváltásnak, amikor is lezárja harmincesztendős figuratív időszakát, hogy valami teljesen mást keressen önmagában. Valami olyasmit zár le tehát, aminek a kezdetei éppen ehhez a helyhez köthetőek. Itt indult el annak idején a maga gyötrelmekkel, kételyekkel, majd felfedezésekkel és megbizonyosodásokkal teli útján, és most ide vezeti vissza munkásságának meghatározó átváltását. Lapot fordít tehát, melynek másik oldalán már nem az embert idézi meg, hanem annak nyomhagyását. Képeinek nyelve a kezdeti felfűtöttségbe és nyerseségbe nyúl vissza, s a mitológiai szövetek lehántásával a tiszta, külső kötődésektől mentes jelfestészetet célozza meg. Siflis tehát nem lesz teljességében hűtlen önmagához, csak ezúttal egójának egy másik érzéki tekervényét bontja elénk, új csapást nyitva az ismeretlenbe.


* Elhangzott Siflis András Idióta című kiállításának május 28-ai megnyitóján Szabadkán, a Klein house / social bar & art galleryben.


A nyitókép Roncsák Alexander felvétele

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képzőművészet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..