Az idei Sziveri-emléknap a Muzslai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület előtti mellszobornál kezdődött. Kovács Jolánka, a színpad művészeti vezetője mondott rövid alkalmi beszédet.

– Sziveri János mellszobra hatodik éve teszi gazdagabbá Muzslya központját, 2020-ban állíttatta a Sziveri János Művészeti Színpad. Hatodik alkalommal gyűlünk össze a merengő tekintetű alkotás előtt, hogy emlékezzünk a költőre, aki nemcsak a verseit hagyta ránk, de fiatalos lendületét, lázadó magatartását, hangját is. Bármilyen körülmények között vállalta az igazság kimondásának súlyos terhét, akkor is, ha ezért nagy árat kellett fizetnie. Rövid élete alatt megírt életműve a megszólalás költészete, az éleslátásé, a szókimondásé, a felelősségé, az önazonosságé, nem a panaszkodásé, hanem a szembenézésé. Vajon mi lehet ennek az üzenete számunkra? Talán az, hogy a nyelv, a kimondott igaz szó, a vers, a beszéd vagy az egyszerű emberi mondat, bármilyen törékenynek tűnik, képes megőrizni bennünket. A költőnek, ki pannóniai volt, és János, a vezetékneve is megszívlelendő. Gondolkodjunk el rajta. „A szív megszabja nevem, / mint rossz ébredés a napot, / és talál ha keres eleven / létéhez biztos alapot. / Velem él, ömlik a méreg belőle, / mégsem futhatok előle” – idézte Kovács Jolánka a költő Érzékeny birodalom című versét. 

Sziveri János mellszobra Muzslya központjában

A Sziveri-szobornál Mák Andrea lépett fel az Álompolgárok című verssel. Elmondta, minden évben ezt a híres költeményt adja elő, mert mindig más töltete van számára, és minden alkalommal másképp ragadja meg.

Mák Andrea verset mond a Sziveri-szobornál

Az emlékezés virágainak elhelyezése után a jelenlévők Sziveri János családi házához vonultak, ahol folytatódott a rendezvény. A forgalmas utca zaja miatt az udvarban mondott beszédet Mák Andrea, a SZJMSZ elnöke.

– Sziveri János az idén hetvenkét éves lenne. Ez egy olyan életkor, amely már nemcsak az alkotásé, hanem a számvetésé is lehetne. Ilyenkor óhatatlanul felmerül bennünk, mi minden maradt kimondatlan, mi az, amit már nem tudott verssé emelni, pedig itt volt körülöttünk, bennünk. De talán ennél fontosabb kérdés az, hogy mi mit kezdünk azzal, amit ránk hagyott. Mert a szavai nem hagynak nyugodni, nem engedik, hogy csendben maradjunk. Inkább újra és újra arra késztetnek, hogy megnevezzünk dolgokat, még akkor is, ha azok kényelmetlenek. Ebben az évben a Sziveri János Művészeti Színpad fennállásának 33. évét is ünnepeljük. Egy közösségét, amely 1992-ben született meg, és 1993 óta hivatalosan is őrzi mindazt, amit Sziveri János képviselt. A 33 év, a krisztusi kor nemcsak idő, hanem vállalás. Egyfajta keresztút is talán, amelyen végig kell menni hittel, kitartással, néha csendben, néha kimondva mindazt, amit mások inkább elhallgatnának. Sziveri János költészete ma is élő, mert nem hagyja, hogy kívül maradjunk rajta. Bevon, kérdez, néha szinte szembesít. Szavai nem simítanak el, inkább felkavarnak, és közben lassan, kitartóan dolgoznak bennünk, ahogy a víz mossa a partot, ahogyan az idő bennünket. Talán ez az, ami miatt ma is ennyire közel érezzük magunkhoz, mert nemcsak verseket hagyott ránk, hanem egy olyan magatartást is, amely nem hajol meg könnyen, egy olyan hangot, amely akkor is megszólal, amikor egyszerűbb lenne hallgatni. A mai megemlékezés ezért nem csupán tiszteletadás, inkább egy halk, de határozott ígéret, hogy nem hagyjuk elveszni azt, amit képviselt, hogy újra és újra elővesszük a verseit, és hagyjuk, hogy megszólítsanak bennünket, hogy ne csak emlékezzünk rá, hanem valamiképpen tovább is vigyük. Szeretek elidőzni Sziveri János verseiben. Nem egyszerű olvasás ez, inkább egyfajta találkozás. Olyan, amelyhez idő, csend kell, és talán egy kis bátorság is. Gyakran érzem azt, hogy ezek a versek nem hagynak érintetlenül. Mintha lassan, észrevétlenül dolgoznának bennem, mint valami, ami higgadtan lúgozza a gondolatainkat, amíg végül másképp kezdünk látni. Szavai nemcsak megszólítanak, hanem szinte kézen is fognak, és elvezetnek oda, ahová talán egyedül nem mennénk el. Egy belső tájra, ahol kérdések vannak, kételyek és kimondatlan igazságok. És mégis, ebben a bizonytalanságban van valami felszabadító. Költészete számomra mindig mozgásban van. Nem engedi, hogy megálljak, hogy megelégedjek a felszínnel. Inkább újra és újra arra késztet, hogy mélyebbre menjek, hogy keressem azt, ami a szavak mögött van. És talán éppen ezért tud ennyire személyes lenni minden olvasás. Nehéz nem gondolni közben arra, milyen rövid idő adatott neki, hogy ez a hang, amely ennyire tisztán és kérlelhetetlenül szólt, milyen korán elhallgatott. Tragikus sorsa nemcsak hiányt hagyott maga után, hanem a befejezetlenség érzését is. Mégis, ami megmaradt, elég erős ahhoz, hogy ma is megszólítson bennünket! Én szeretem őt úgy elképzelni, ahogyan sokszor felidézik, tornacipős, mezítlábas, táskás fiatalemberként, aki nemcsak járta az utcákat, hanem közben figyelt, gondolkodott és kérdezett. Egy olyan emberként, aki nem fogadta el készen a világot, hanem újra és újra értelmezni akarta. Talán ebből tanulhatunk mi is a legtöbbet! – szólt a jelenlévőkhöz Mák Andrea személyes hangú emlékezésében.

Emlékezők

Hozzátette, meg kellene próbálni, ha csak egy kicsit is, szélhercegekké válni a saját életünkben, hogy álmaink ne csak elkísérjenek, hanem formáljanak is bennünket. Hangsúlyozta, a muzslyaiaknak különös felelősségünk van, hiszen nemcsak őrizni, hanem életben is kell tartaniuk Sziveri János emlékét. Azt tanácsolta, útravalóként mindenki vigyen magával egy képet, de ne a költőről, hanem egy szabad, életvidám, gondolkodó kisfiúról, aki játszik, fut, focizik, de már ott van benne minden, ami majd később megszólal.

Az emlékezők közül néhányan elhozták és fel is olvasták kedvenc Sziveri-versüket, majd a családi házon lévő domborműre is felkerült egy koszorú. A társalgás, beszélgetés közben Sziveri előadásában hangzottak el a versei. A háttérben, ám mégis elevenbehatóan.

A szerző felvételei

Emlékezők – jobbról Mák Andrea

Dombormű a családi házon