Versek, kisprózák női hangra — férfiaknak is

Versek, kisprózák női hangra — férfiaknak is

A zentai származású, jelenleg Budapesten élő Gál Heddának Ősanya címmel 2016-ban jelent meg az első kötete. A második, verseket és kisprózákat tartalmazó, Röpkekilenc című könyve az idén került az olvasókhoz. Az összeállítás első két bemutatóját Csókán és Zentán tartották meg, majd a szerző a budapesti Ünnepi Könyvhéten, a Vajdasági Kiadók standján dedikált. Az alábbi interjú a két vajdasági fellépésen elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Énekesnő vagyok, a stílusok, melyekben mozgok, egészen a középkori, reneszánsz autentikus daloktól a kortárs magyar vers-zenén, az ír népzenén keresztül a dzsessz-sztenderdekig határolhatóak be. Hatalmas palettáról lévén szó hatalmas kihívás is számomra mind — olvashatjuk Gál Hedda hivatalos oldalán (www.galhedda.wordpress.com).

• Két könyv és a 2016-ban elnyert Jókai-díj után vajon hol bujkál az irodalmár? Nem vállalod az íróságot?

— Ötéves korom óta tudom, hogy énekesnő vagyok — habár akkor még kételkedve fogadták ezt a meggyőződésemet —, de az, hogy író vagy költő volnék, egy kicsit még idegen és megmosolyogtató számomra. Nem az van, hogy nem vállalom fel, hanem nem hiszem el. A két könyv és az internetes megjelenések ellenére sem érzem még magam a kortárs irodalom részének. Elsősorban anya vagyok, másodsorban énekesnő, aztán könyvtáros. Az író a negyedik helyen áll, majd a kertészmérnök következik, mely a végzettségem szerinti szakmám. Publikálni 2009-ben kezdtem, viszont amióta megtanultam a betűvetést, azóta folyamatosan írok. Előbb naplót vezettem, de ezeket a füzeteket sajnos kidobáltam, amikor felnőttem, pedig most szívesen visszaolvasnám, milyen gondolataim voltak tinédzserként. Levelezőtársakat is azért kerestem a Világ Ifjúsága magazinban, hogy írhassak. Az első verseim bosszúból születtek, az Ősanya valójában önterápia volt, a szerelmes, elhagyott nő érzéseinek a kifejezése. A magány, a szülők hiánya, az anyai kételyek fogalmazódtak meg bennem, és ezeket ki kellett írnom magamból. Aztán ezek a szövegek az íróasztalfiókból kikerültek az internetre. Kaptam is érte hideget-meleget egyaránt, kérdezték, miért tárom ország-világ elé a magánéletemet. Akkor úgy gondoltam, leszedem mindet, és — lesz, ami lesz — kiadom könyvben. A Röpkekilenc az Ősanya folytatásaként egy kicsit más hangvételű. Az első könyvemben a kronológiai sorrendet követtem, a másodikat témák alapján állítottam össze. A tíz fejezet fent van a YouTube megosztón, Martin fiam zenei aláfestésével, az én előadásomban.

• Nem zavar, hogy ennyire kiadod, lecsupaszítod magad a verseidben, kisprózáidban? A legbensőbb érzéseidet tárod fel, amikor a magzat elvesztéséről, a szülők haláláról, a szerelem hiányáról beszélsz.

— Mint mondtam, kezdetben önterápia volt számomra az írás, és nem is gondoltam a publikálásra. Aztán könyv lett belőle, amivel szintén nincs semmi gondom. Nem szégyellek és nem is bánok semmit, ami az életemben történt. Muszáj ilyen őszintének lennem, mert ez vagyok én. Énekelj és írj — vallom, mert akkor a lelked megnyugszik. Vagy legalább hallgass zenét. A szövegeim női hangra íródtak, de bárkinek ajánlom, férfiaknak is. Elsősorban az olvasók azok, akiktől a visszajelzést várom. A szakmai vélemény is fontos, de nem maga az elismerés. Nem kötődöm a tárgyakhoz, ezért is ajándékoztam Zenta városnak a Jókai-díjamat.

• Milyen itthon fellépni, akár énekesnőként, akár irodalmárként?

— Annyira jó itthon lenni, de Pesten is otthon vagyok. Valójában ott vagyok otthon, ahol szeretnek. Mindig azt hittem, a városhoz kötődöm, de közben kiderült, hogy az emberek jóval értékesebbek számomra. A régi ismeretség, a most kialakuló barátság, a rokoni kapcsolat, melyet eddig nem ápoltam… Amíg vannak emberek, akikhez hazatérhetünk, örömmel jövök vissza. „Budapest, Zenta vagy London, / Bármelyik jó szeretőnk!” — olvasható az egyik versemben, de igazából ragaszkodom Zentához, a házakhoz, a fákhoz, magaménak érzem a szülőhelyemet. Egyébként 2019 a gátak átlépésének, leküzdésének az éve. Például reklamáltam egy termékkel kapcsolatban — ilyesmit még sohasem tettem —, és elkezdtem felolvasni a szövegeimet, amit korábban nem mertem bevállalni.

• A csókai és a zentai könyvbemutatódra a gyermekeiddel érkeztél. A tizenegy éves Zsófia lányod a könyveid fedőlapjának az illusztrátora, a tizennyolc éves Martin fiad pedig gitározik, amíg te felolvasol. Szereted, ha a gyermekeid mindig körülötted vannak?

— Nem kell hogy mindig körülöttem legyenek, de ezekben az írásokban ők is jelen vannak, miért ne lennének itt? Zsófi az Ősanyát teljesen véletlenül illusztrálta, amíg ugyanis én aludtam, addig festett egy képet, én pedig azonnal tudtam, ez lesz a borító. A Röpkekilencnél már én kértem, fessen valami kéket, légieset, és úgy gondolom, ez a madár tökéletes lett. Neki az ecset az eszköze, már most biztos benne, hogy könyvillusztrátor lesz, a fiam viszont egyértelműen zenész. A zeneírás érdekesen kezdődött nála. A fociedzője ugyanis kortárs költő is volt, Martinnak tetszettek a versei, elkezdett rájuk zenét írni, én meg énekeltem mellé, és így indult a mi közös produkciónk. A Röpkekilenchez fejezetként született a zene, meg is lepett, hogy Martin mennyire éretten nyúlt hozzá a szövegekhez, teljesen átérezte, amit leírtam.

• Tehát az sem gond számodra, hogy a nagyfiad elolvassa az írásaidat?

— Nem, de volt egy kapcsolatom, mely éppen ex lett, és ő közölte velem, nem akar negatív múzsa lenni. Azt válaszoltam neki, akkor viselkedjen úgy. Az első könyv sok verse egy bizonyos illetőhöz íródott, és ő mondta, szedjem le rögtön az internetről. Pedig nem is tüntettem fel a nevét!

• És mit szólt a könyv megjelenéséhez?

— Nem kért belőle példányt. És nem is küldtem neki, pedig gondoltam rá.

• Mondd csak, te az éneklésből élsz?

— Az elmúlt két évben igen, aztán kollektívára vágytam, és könyvtáros lettem, hogy tartozzak valahova. Nagyon jó a zenészlét is, rengeteg erőt adnak a közös utak, a fellépések, a sok nevetés és a felszabadultság. Ha bajom van, összehívok egy próbát, és minden megoldódik.

(Horváth Zsolt felvétele)

 

Gál Hedda

Tincs

Ha rátennéd tenyered homlokomra,

éreznéd vágyam a ráncok mögött.

De nem vagy itt, nem dobod inged halomba,

illatod sem szunnyad párnáim között.

 

Lázasan nyúlok még árnyékod helyére,

szemhéjam ólmozott láncos bilincs.

Nyitnám, de nem merem. Emlékek zenéje:

üveggömb mögött őszülő tincs.

 

Szeretem

a ráncaim,

a táncaim,

a vágyaim,

az álmaim,

a Zentám,

a Pestem,

ha alszom

a testem,

Ellát és

Stinget,

Payát és

Kinget,

Martint és

Zsófiát,

a fehérló-fiát.

Haladnék

előre

de híg

a lőre:

úgy jó

a lány ha pőre a bőre. 

 

Csend

Legyen ez az este a csendé.

Sok volt mostanában a csillogás, sok a hang, a taps is. Esélyt kell adnom, hogy ismét meghalljam a békét. Szükségem van a csendre, hogy meríthessek belőle új hangokat. Elég, ha most csak lélegzem.

Mélyen.

Tisztán.

Befelé énekelve.

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Versek, kisprózák női hangra — férfiaknak is
Múzsaidéző
  • Csermák Zoltán
  • 2019.12.11.
  • LXXIV. évfolyam 49. szám
Facebook

Támogatóink