Versek a bánat tollából (2.)

Versek a bánat tollából (2.)

Tóth Johanna versei

Tévhitek

Karom nyakad köré fonva
Csókollak, míg kitalálod, hova
Tovább — hunyorogva
Belélegezzük az alkonyt. Az ég
Széttörik, amint kimondod: elég,
Elszaladsz, nekem pedig itt a vég.
 
Annyira élethűen hazudtál,
Hogy beléd szerettem, de nem adtál
Még esélyt sem a bizonyításra,
Csendben elsompolyogtál várni másra.
 
Azt mondtad, hunyó leszel,
És ha gondosan elbújok, keresel
Az idők végezetéig,
Lejössz értem a pokolba, majd vissza a csillagos égig.
De elő ne jöjjek, még elrontom
A játékot. Rájöttem, tudom,
Vártam rád boldogan és izgatottan,
Nem fájt, hogy egyedül voltam,
Mert fejemben már láttam csillogó szemed,
Éreztem, amint megfogom két kezed,
Akartam csókod, mosolyod,
Nyakamon a keserves harapásod.
 
De hallgattam, nehogy elrontsam a játékot.
 
Hát, édes, tudom, kinek a játékát
Rontottam el, egy szegény bolond
Túlcsordult szívvel várt rád,
Aztán látta, ahogy más derekát markolod.
 
Belegondoltál, ez a kicsi szív mit érezhetett,
Ha ezután mindennek véget vetett?
Többé már nem nyit új fejezetet.
Mi maradt, ha mindent neked adott,
És ez a mind végül a kukában kapott
Új otthont? Minden, amit óvogatott
Hogy aztán a legjobbnak adja,
És ő közömbösen fogadja,
Mint kinek mindegy, ki lelkét kapja,
Elfér úgyis, nagy a kalapja.
 
Mit tettél e kicsi szívvel?
Hitegetted hamis mesével,
Nem csaltad el édességgel
De csaltad szép szóval,
Igaznak tűnő csókkal,
Bűvös hahotákkal.
 
Most ez a kicsi szív itt ül céltalanul,
Csak némán előre bámul,
Már nem nézi, mi van elől, hátul,
Csak ül és haldoklik bánatában,
Már nem tudja, mi nincs és mi van,
Szomja, búja olthatatlan.
 
Várja, mint egy ázott gerle,
Hogy mikor jön vissza szerelme —
Mert ha nem, örök álom szóródik szegény szemére.
 
 
üveggömbbe zárt rózsa

érezted már úgy, épp,
mikor a nap a horizontot súrolta, hogy minden olyan szép,
valami ördögi, leírhatatlan,
kézzel megfoghatatlan
módon, hogy bűn lenne beszélni róla?
nem menekülhetsz előle, alóla,
fojtogató karmai közül,
pont, ahogy az utolsó tiszavirág is elterül
a víz habjain, kimerülten,
magányosan. derülten
süt az első holdsugár
a megtört szárnyaira, de nem vár
rá többé senki. már rég
átlehelte lelkét a túlvilágra
úgy, hogy nem találhatott párra.
a Hold mégis most festette csak gyönyörűre,
mikor már végleg vége.
ez volt neki megírva, a tudta nélkül:
hogy csak az éj sötétjébe olvadó halál szolgáljon menedékül
fáradt, törékeny testének,
csak a korommal bódított fekete estének
vallhassa rövid élete bűntelenségét, mert túl gyönyörű volt ahhoz, hogy éljen.
mint az üveggömbbe zárt rózsa a többi virág alatt —
szürkévé kopott minden lenyelt falat
és élvezet.
mert büszkeségből nem fogadni el a megmentő kezet
a legnehezebb megoldás,
de nincs már más,
ha bezártad magad a fájdalom kényelmébe.
nézni az elhagyatott házban rekedt
embereket, a ferdén eleredt
könnyeikkel, és olyan szabadságra
vágyni, amit ők birtokolnak, nem gondolni másra,
csak a karodon megszokásból megszáradó vércseppeket
kergető újabb vércseppekre, bámulni, ahogy valaki verebet etet
egy törött ablakon át.
érezni, hogy az ellenséged az egyetlen barát,
aki megmaradt, mert már csak ő gondol rád.
ez mind-mind mutatója annak, hogy az óra már nem ketyeg sokáig.
megfagyva ülök egy titkos kert
tövében egy kitekert,
csalafinta gondolatból szőtt kalitkában,
pedig általában

halott testek kóborolnak
ennek a bősz hajónak
a gyomrában, most mégis
annyira magányos vagyok, hogy még az ég is
könnyekkel áztat át,
olyan sűrűn, hogy elvesztem a láthatárt
és csak a tejszerű ködbe ragadt,
helyrehozhatatlanul szétszakadt
szomorúságom visítását hallani a szélben.
mert ha nincs, aki lélegeztet, akkor felesleges lélegezni.
 
 
Zágrábi éjszakák májusban
 
fehérre meszelődik az arcom, mikor apáék
arról beszélnek, hogy nélküled is kék
az ég, sőt kékebb, és egy fáradt szeptember éjjelén
rájövök, mit pazaroltam rád. de én
nem akarok mást,
csak önzetlen csalódást
az egymásba folyó
másodpercek utolsó
fonalának foszladozó végén, ahogy kereslek, és közben a belső szerveim kifordulva
emésztik fel egymást, engem, a várost. ahol sarkon
fordulva abba futsz bele,
akitől eleve
eleven szemekkel futottál.
azután mégis a lábaid előtt hever egy nagy tál
szomorúság és tragédia, akaratlanul, tehetetlenül, jól összekeverve,
bágyadtsággal fűszerezve,
egy csilingelő kalapba
foglalva. és neked a saját közönyöd annyit nyom a latba,
mint a nyolcszázas évek patikáinak három-
grammos súlyocskái. igen, várom,
én várlak,
ennek a széttépkedett, behallucinált várnak
a kellős közepén, ahol
néha még fényes nappal is valahol
kést szorítanak a torkodhoz. de érted,
én nem bánom, mert szeretlek téged,
az oszladozó falak között.
ha kell, hozzád költözök,
és lekeverek egyet,
ha nem tanultál eleget
a halvány emlékképek vakujának állandó villanásából. és
többé nem lesz csend a kihalt utcán, nem lesz megvetés
minden szembejövő szemében, mert egyvégben
csak az én szemembe fogsz bámulni, egy háztetőn ülve,
a hajnali köd zaján elterülve,
és a füsttel együtt a szeretünket is magamba szívom.
 
A szerző felvételei
Címkék: Tóth_Johanna
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Versek a bánat tollából (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • 2017.01.11.
  • LXXII. évfolyam 1. szám
Versek a bánat tollából (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • Gyurkovics Virág
  • 2016.11.29.
  • LXXI. évfolyam 47. szám
Facebook

Támogatóink