Versek a bánat tollából (1.)

Versek a bánat tollából (1.)

Tóth Johanna versei

Háború

Véres kézzel simítom végig arcodat,
Fegyver nélkül vívjuk ezeket a harcokat
És egy csúfos vereség után
Részeg sírással fetrengünk az utcán —
Egyedül.

Magányosan járom körbe a földgolyót,
Összemosva képzeltet és valót
A bolondság tengerében, már
Nem látlak, és tudom, senki nem vár
Ott, ahol mindennap magányosan ültem.
Hová tűntél, és hová tűntem? —
Ideje továbbállni.

Mit gondolnak vajon az emberek,
Látják-e, mennyire remegek,
Sejtik talán, hogy érzem vesztemet,
Éltem, láttam és szenvedtem eleget,
És kész vagyok meglelni az otthonom
Ahol már nincs semmi és nincs több gondom. —
Csak nevetek.

Ecsettel kedvemre mázolom az eget,
A hiányod tovább már nem kerget
A világban, a lelkemtől egyre távolabb,
Nem leszek az érzéseim börtönében rab,
Nem várok rád és hagylak menni,
Mert a legkevésbé sem számít már semmi. —
Elvesztettél.

Elpazaroltam az össz időt,
Forró köddel locsoltam a háztetőt
Hasztalanul, de most már vége,
Tekintetemet emelem az égre,
Elértem a világ végére —
És most lépek egy utolsót.

Haláltusa

Visszafelé kezdett peregni az idő.
Megállt, mikor a végéhez ért,
Karomon szétmajzolta a vért,
Majd fáradtan dőlt a múltnak a jövő.

Kiszállt a testemből a lélek,
Bár itt vagyok, már rég nem élek,
Sem tőled, sem mástól nem félek,
Nélküled üresen repültek el évek.
Most pedig gyors léptekkel útra kélek
Felkeresni a helyet, ahol véget érek.

Újra peregnek fejemben a másodpercek,
Kihagy az idő és kihagy az emlék,
Szívemen temérdek általad okozott lék,
Azon csorognak át jelentéktelen versek.

Elakad a lélegzetem, ha rád gondolok,
Ha eleget hallom a neved, talán belehalok
És véget érnek a nyomorúságos szenvedések,
Mert nem lehet már jó vége ennek a mesének.

Adj egy okot amiért ne szeresselek,
Hogy végre örökre elfelejtselek,
Ne állj ott némán, gyáván, tétlen,
Hogy ily kegyetlen légy, kétlem,
Ölj meg gyorsan, ne bánts már,
A végén úgyis csak a halál vár,

De könyörgöm, segíts rajtam,
Fogd meg gyengéden a hajam,
Búcsúcsókot nyom ajkadra ajkam,
Nem így terveztem, nem így akartam.

Csak hallgasd, ahogy dobog a szívem,
Aztán suttogva vedd el az életem,
Csak annyit mondj: „nem te vagy a kincsem”,
Vagy csak fordítsd el a fejed tőlem,
Csak bólints, azt is megértem,
Megtaláltam a helyet, ahol véget értem —

És szaladok kifelé a világból

 

te tudod

hogy mit jelentenek az értelmetlen kóborlások,
néma, kimondatlan fájó álmok,
álnok, törött hazugságok,
te tudhatod csak.
te tudhatod, milyen vacak
egyedül ülni a megfáradt csillagok alatt,
milyen fájdalmas bámulni azt a falat,
ahol régen még boldogan nevettetek,
és az ég is úgy kacagott veletek,
hogy megirigyelték a szomszédok.
de most olyan üres minden, úgy folyik szét, mint a homok
az ujjaid közt, és az emlékből nem lesz
több, mint a szétszórt lelked darabkái. erre mit felelsz?
mert csak te tudod, mit jelent céltalan
utakon járva kergetni az örök halhatatlan
ragyogást,
és végül egészen mást
találni a végtelen
végén, véletlen,
mintha csak előre odatették
volna a pontot a még megíratlan történet végére, ami meg nem fért ki, megették.
pedig az volt a legszebb része.
te tudod, milyen az, ha éppen az nem vett észre,
akinek kiáltottál, akibe kapaszkodtál a fényévek
száguldásában. te tudod, milyen egyedül lenni, mikor a fények
kialszanak, mit jelentenek a hasztalan próbálkozások,
mikor mások
nem veszik észre: úgy beszélsz, hogy nem
beszélsz. hogy igazából a „hagyj békén” alatt azt is lehet érteni, hogy „maradj velem
most, és szelídíts meg”. te tudod a köves utcák
igazi értelmét, a fák
nyári susogását, mert akkor az csak a miénk volt.
mert tudod, milyen a holt
időt kergetni,
eltévedve tekeregni
és minden szembejövő szemébe nézve
kapaszkodni egy idegen kézbe,
suttogva kérdezni: te vagy az az egy a százból?
a házból
kilépve épp a halálba botlani egy kába,
elcseszett kedd délutánon.
tudod, milyen, ha már csak részegen nyom el az álom;
mert te ismered a hálátlanság gyémánttal kirakott
ösvényét. tudod, mi visz rá egy lelket arra, hogy minden ajtót és ablakot
felfedezzen magának — milyen, ha
a valaha
jól ismert jeleket ellepi a kosz,
a kozmosz
éneke megszűnik létezni, és csak a csend marad utána.
milyen, ha a sánta
remény mankója is kettétörik. idegenek tekintetét
lesni, elmélkedni: ezt a sötét estét
vajon miért töltik a szabad ég
alatt? melyiküket éri el a vég
leghamarabb, vannak-e céljaik, vágyaik,
vagy őket is csak az álmatlan álmaik
kergetik a világ peremére? mert belátsz behúzott függönyökön, te látsz a sötétben,
a zavaros éj vizében,

és azt is tudod, hogy a feljövő nap fényében végül megpillantasz majd, ahogy a pirkadattal együtt a mosolyom is felragyog a fáradtság hosszú árnyéka mögül.


A szerző felvételei

Címkék: Tóth_Johanna
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Versek a bánat tollából (1.)
Fiatalok Fiataloknak
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Versek a bánat tollából (1.)
Fiatalok Fiataloknak
  • Gyurkovics Virág
  • 2016.11.29.
  • LXXI. évfolyam 47. szám
Facebook

Támogatóink