Az október hagyományosan a könyv hónapja. Ebben az időszakban több országban tartanak könyvvásárt, ilyenkor ítélik oda az irodalmi Nobel-díjat. Újabban számos lap és színes magazin ítéli oda szakmai zsűri segítségével a Hónap Könyve, illetve az Év Könyve Díjakat.
Így tesz a Magyarországon megjelenő Elle magazin is, ahol viszont az olvasók választanak. Az októberi, egyben utolsó fordulóban az Irodalmi Díjra jelölt könyvek közül a szépirodalmi kategóriában Kontra Ferenc Wien a sínen túl című regénye lett az első, amely a budapesti Helikon Kiadónál jelent meg az Ünnepi Könyvhétre.
Önkéntelenül is adódik a kérdés, mi a véleménye a szerzőnek az ilyesfajta megmérettetésről.
- A könyvek szemlátomást akkor is versenyeznek egymással, ha az írók nem akarják. Semmit sem tehetnek ellene, akár élők, akár holtak. Természetesen arra végképp nem számítottam, hogy éppen az Elle civil olvasói mondják el, miért éppen az én könyvemet vették meg a könyvesboltban. Végigböngészem a korábbi listákat, helyezéseket is, és egyre szimpatikusabbá vált a dolog: sehol semmi érdek vagy hamisság. Egymás mellett a mai magyar irodalom akár a világirodalommal is, versenyben. És a tiszti keresztesről is elmondja az olvasó képpel és névvel, hogy jó, vagy éppen miért unalmas. Hát nem így demokratikus? Miért ne ő mondhatná el a véleményét, aki megvette a könyvet? Azt is látom, hogy az elmúlt három évfolyamban a mai magyar irodalom legjelesebb írói szerepelnek az Ellében, interjúkban és írásokban egyaránt. Nem csodálkozom rajta, mert ez a jelenség nem előzmények nélküli: Hemingway a Playboyban közölte folytatásokban a Fiestát, a Times támogatta a valóságirodalom klasszikusait, így Capote Hidegvérrel című regényének megírását, majd megjelenését is. Steinbeck pedig azt mondta: akkor hiszem el, hogy író lettem, ha a benzinkutaknál is árulják a könyveimet.
* Miután ezt tisztáztuk, beszéljünk a könyvről. Miért éppen Bécs?
- Annyiféle arca van ennek a városnak, hogy szinte már emberivé elevenedik, vonásai lesznek, nem pedig térképe, ezért lehet főhőssé avatni, történetbe ágyazni, melyet átsző a nyelvi tarkaság. Ezért fordulhat elő utcáin és terein is, hogy valaki elkezd valamilyen nyelven egy mondatot, és mire elmondja, amit akar, már talán egy harmadik nyelven fejezi be. Megtörténik ez a regényben is, amelyet megszállottsággal írtam, ahogyan a bécsi klasszikusok a partitúrát, az első sor dallama hordozza a cselekményt, a második az idősíkot, a harmadik a helyszín miliőjét. Egyszerre szólalnak meg. Ezért annyi benne a más nyelvű szöveg, amit már nyelvi tarkaságnak neveztem. A másik ok, amiért éppen Bécs, a Freud-évforduló. Egyrészt, mert annyit foglalkoztunk Csáth műveivel, hogy erről kialakult a saját véleményünk. Másrészt, aki belemerült az implikált lélektani prózába, észrevehette, hogy a freudista irodalom jelentős része inkább a freudizmus illusztrációja, amit úgy lehetne meghaladni, mába gondolni, hogy a művészetektől várjuk a kontinuitást, ami azelőtt is, mindig is megvolt, nem pedig a klinikai pszichiátertől. Különben is: Freudnak soha nem felelt Bécs, hivatalosan sem, másképpen sem. Udvariasan megemelték előtte a kalapjukat, gyorsan másról beszéltek. Ha van nép, amelynek nincsen kisebbségi komplexusa, akkor az osztrák ez a nép. Ha van emberfajta, akinek nincsen szexuális komplexusa, akkor megint csak az osztrák ez a fajta. Ha van egészséges érzékiség, ennek atmoszférája van Bécsben. A komplexusokat itt mindig cselekvően intézték el: a legénylakás díványán, analízis nélkül megszabadultak attól, amiről mások, máshol, az analitikus díványán órákon át csak beszéltek.
* A Wien a regénytrilógiád záródarabja.
- Igen. A Gimnazisták volt az első. Azóta bekerült Magyarországon az emelt szintű érettségi és a felvételi törzsanyagába. A középső rész, a Farkasok órája is újra kapható Magyarországon. Másként nem tudok egy trilógiát elképzelni, mint úgy, hogy egy boltívhez hasonlítom. A két pilléren nyugszik az íve. A hármat együtt kell elolvasni hozzá, hogy a szerkezet felfedezhető legyen. Szándékaim szerint több közös nevezője, illetve a cselekményben is összefüggő folyama van a három regénynek: mindenekelőtt emléket állítani a barátságnak, aztán az apák világának szembeállítása, és az a visszatérő kérdés, hogy a gyermekkor élményei hogyan befolyásolják a felnőtté válást, mert mindenkinek akadtak konfliktusai azzal a hellyel, ahol felnőtt.
* Mit jelent nálad a ,,sínentúliság”?
- Ez a szókapcsolat egyfajta határontúliságot is jelképez. Magamat horvátországi magyar írónak tartom, miután Baranyában, a magyar határhoz közeli faluban, Darázson születtem. Magyarországon érettségiztem és végeztem el az egyetemet, jelenleg Újvidéken élek. Aki nem került hasonló helyzetbe, nem igazán tudja elképzelni a határ valódi fogalmát sem. De minden városnak van egy negyede, amely rosszhírű, és ezt is szimbolizálja a ,,sínentúliság”.
* Éppen a Te könyved kapcsán olvashatjuk az egyik kritikában, hogy a regényírás türelemjáték. Te is így gondolod?
- A regényírás olyan, mint egy betegség, az első fázisában biztosan aggasztó teher, a hátamra tapad az izzadságtól az ingem, és magam sem tudom, a kórság meddig tart, mikor lesz vége. Késznek érezni olyan, mint valami kegyelmi állapot. Utána már biztosan soha többé nem tudnék belenyúlni. A mondatok sorfala összezárul, minden beírás éktelenkedne, mintha feszítővassal esnének az ajtónak.
Magányosan és riadtan éltek az írók régente, mint az alkimisták. Manapság csoportosan járnak, nyakukban valamilyen díjjal. Műveikből kivesztek az érdekes történetek. Nincsenek nagy ívek, inkább csak csoszogás van, olyan kis ide-odákból állnak össze az oldalak, mondáskényszerből nyomulva, egyik mondatról eszükbe jut egy másik, ami a cselekménynek mímelése csak, mégis regénynek próbál látszani. Leginkább látszani nem szabad. Leginkább megfelelni nem. Propagandistának lenni semmiképp. Rajtunk múlik, hogy sajnálkozunk az elszalasztott lehetőségek miatt, vagy csendben elfejtjük őket, és más utat keresünk. Mégis: ha az üresség és a fájdalom között kellene választanom, inkább az utóbbi legyen.