Várólistán

Várólistán

Az utóbbi időben egyre többet hallottam várólistákról, az egészségügy reformjáról, a betegkönyvek cseréjéről, a régiek érvényességéről.

A felmerülő gondokról, anomáliákról csak az érintettek elmondásából, a híradásokban elhangzottakból értesültem, hiszen az elmúlt hetven évemben sosem volt szükségem orvosi beavatkozásra. Szerencsémre semmilyen súlyosabb betegség nem talált rám. Viszont minden szépnek és jónak egyszer vége lesz, vagyis én sem kerülhettem el a rám kiszabott rosszat: eljött az idő, amikor én magam is megtapasztalhattam az egészségügyben uralkodó nem éppen ideális állapotokat.

Március 3-án, éjjel fél egy körül a szabadkai mentőállomás rohamkocsija öt perc alatt kiért a lakásomra, miután jelentettem, hogy szívinfarktusom van. Beszállítottak a szabadkai kórházba, az intenzív osztályra, ahonnan két nap után áthelyeztek a könnyebb esetek közé. Itt két hétig feküdtem, alaposan kivizsgáltak, ezután hazaengedtek egy hétre, azzal, hogy majd elvisznek Kamancra (Sremska Kamenicára), a további kezelésre. Március 23-án jött is a mentőautó, és engem meg egy csantavéri asszonyt elvitt a kamanci kórházba. Ott két hétig feküdtem, és miután kivizsgáltak, elmondták, hogy a szívbillentyűim nagyon el vannak használódva, ezért ki kell őket cserélni, a két koronaeret pedig a lábamból vett érrel kell helyettesíteni. A tájékoztató után mentőautóval visszahoztak Szabadkára, és azt mondták, majd levélben fognak értesíteni az operációm dátumáról. A levél hamarosan meg is érkezett, és az állt benne, hogy április 19-én, reggel nyolc órakor jelenjek meg a kamanci klinikán.

A sikeres műtétre április 21-én került sor, és kilenc nap után szépen hazaküldtek egy csinos kis számlával, melyben az állt, hogy mind a két szívbillentyűmet kicserélték, ami 240 000 dinárba (mintegy 2000 euróba) kerül. A betegsegélyző egy százalék megfizetését kérte tőlem, azaz 2400 dinárt, illetve a kilencnapos ellátásért még 450 dinárt. Mindezt csak azért mondtam el ilyen részletesen, mert az itthoni — szabadkai — kórházban történő utókezelésem azt mutatja, hogy ez a „kis szívműtét” nem is olyan nagy dolog. Szerintem azért nem veszik komolyan az operációmat, mert a vérképemet kéthetente meg kellene néznie a szakorvosnak, hogy a vérritkító gyógyszer adagolását be tudja állítani. Kamancról visszatérve három alkalommal sikerült is bejutnom a doktornőhöz, de az elmúlt egy hónapban nem tudtam elérni, mert állítólag szabadságon van. Tegnapelőtt megkértem a beosztást rendező nővért, hogy tegyen át egy másik hematológushoz, de azt mondta, nem mehetek hozzá, mert ő is szabadságon van.      

Befejezésül, szeretnék feltenni egy kérdést mindezzel kapcsolatban: miért költenek el több ezer eurót egy beteg megmentésére, ha ugyannak a betegnek később nem nyújtanak megfelelő terápiát, utókezelést? 


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Várólistán
  • dr. Német László SVD, nagybecskereki püspök
  • 2016.09.12.
  • LXXI. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink