Csütörtök – alapozás

A kocsi tele, a volán éget. Lepakolunk, beköltözünk a Fácán Villába, és egy gyors mosdás után szaladunk is a Dombos Remix irodalmi programjaira. Megérkezni sincs időnk rendesen. Mechiat Zinával Bíró Tímea, Berényi Saroltával Benedek Miklós, Tompa Andreával Bakos Petra beszélget. Micsoda női nap! Jó indítás. Nagyon gyorsan minden a helyére kerül, így mi is. Átvesszük a falu ritmusát s a fesztiválét a faluban.

A hivatalos megnyitó egy performance, melyet a Malter (Vajdasági Magyar Alternatív Fórum), a vajdasági magyar közösség független civil szervezete állított össze. Kik ők? A Malter egyesület célja egy nyitott fórum létrehozása a közösségi párbeszédhez, a köré épülő tudásbázissal pedig hozzá akar járulni a kisebbségi autonómia fejlesztéséhez, és arra sarkallni minden, Vajdaságban s a világ más táján élő vajdasági magyart, hogy tevékenyen kapcsolódjon be a közösség sorsának alakításába, és legyen részese a változásoknak. (A teljes megnyitószöveg a www.malterforum.org honlapon olvasható.)

Ezután a Hegyalja utcát ellepték a Kövér Béla Bábszínház óriásbábjai, egy sirály, egy tiszavirág és egy jó nagy hal. Zenei kísérettel úsztak végig a térben, kicsik és nagyon örömére. A Nagyszínpadon Szarka Tamás indította a koncertek sorát, sokan voltak kíváncsiak a méltán híres Ghymes zenekar egyik frontemberére, s a koncerten több ismert sláger is felcsendült.

Mi közben gyorsan beálltunk a lángossorba, hiszen mit csinál az ember, amint kiérkezik a Hegyalja utcába? Bevág egy világbajnok sajtos-tejfölöst. Egy kicsi fokhagymával. Megállapíthatom, hogy a minőség egy cseppet sem romlott.  S amíg a hideg fröccsre várakoztunk, mely lemossa a sajtot és a fokhagymát, meglestük Sinkovics Ede Bábelét is.

Közben a Kisszínpadon már hangolt a következő zenekar, az A. Kovács és a Cigánykaraván. Bevallom, eddig nem ismertem, de egy hihetetlenül szimpatikus csapatról van szó, mely hagyományos cigány zenét játszik, de saját szerzemények és feldolgozások is szerepelnek repertoárján. Tagjai könnyed természetességének és zenei tudásának köszönhetően a zenekar már az első szám után beszippantotta a közönséget. Ekkor már a löszfal fényfestésbe öltözött, az idén egy picit absztraktabb vizuált terveztek számára, bagolyembert és Picassót idéző női arcokat, és persze színeket minden mennyiségben. Egészen andalító volt csak úgy bámulni, ahogy a falon az óriásira növesztett legyek, pókok és lepkék sétálgatnak, melyeket a vetítő üvegének fénye bevonzott. Az első napot a Koszika & The HotShots zárta, s a hagyományos tábortűz, mely még ezeken a forró nyári estéken is maga köré gyűjtötte az embereket. Hiába, a tűz az tűz.

De itt még nem ért véget az este, átsétáltunk dombon fel, majd egy picit le az afterre, ahol a Rézeleje Fanfárosok tagjai már nagyban fújták. Nem akaródzik hazamenni, pedig jaj, de késő van. Vagy korán? Szerencsére délelőtt semmi dolgunk.

Péntek – sűrűsödés

Érezhető a Dombos esetében, hogy a péntek még munkanap, így a csütörtök este egy kicsit mindig visszafogottabb, ami a látogatók számát illeti, péntektől viszont egyre többen érkeznek ebbe az egyedi, sehol máshol meg nem található miliőbe.

Ezt a napot is irodalommal indítottuk egy kiadós zöldséges rántotta után: Archiváló vajdaságiak – beszélgetés a Kishegyesi Digitális Archívum és a Gastarbajter Archive alapítóival, majd egy egészen izgalmas témát feszegetett Szerbhorváth György három vendégével (Ádám Zoltán, Durst Judit és Zsigmond Csilla), ez volt a Külső szemmel a vajdasági magyarokról, majd Maurits Ferenc lépett színre, akivel Dancsó Andrea az új kötetéről beszélgetett. Az irodalmat a Híd folyóirat lapszámbemutatója zárta. S exkluzív csemege volt régi Mediawave fesztiválos barátom, Tóth Viktor szaxofonos játéka, aki hol itt, hol ott bukkant fel, és fújta meg hangszerét, Charlie Parkert is Kishegyesre idézve. 

Újabb dombra fel, és onnan le, megérkezve a fesztivál helyszínére. Ki is lép ma fel? Nem tudom. Mert ide sem feltétlenül a fellépők miatt járok, hanem mert tudom, hogy akárki álljon is a színpadon, nem fogok óriásit csalódni. Azért rápislantunk a programra: a Tokos és a Fokos közös népzenei koncertje. Hát, mondom én, hogy ez nem lesz rossz. Igazán nagyot tud szólni a népzene, ha ennyi muzsikus játssza ilyen lelkesedéssel, szeretettel és profizmussal. Aztán egy kicsit megidézzük a busójárást, hiszen a mohácsi tamburások, a Poklade csap a sok-sok húr közé. Aztán, még a tűzgyújtás előtt, egy egészen messziről érkezett gitáros következik a Löszszínpadon, Kenta Hayashi japán művész varázsol el bennünket egy egészen más zenei világba. Meditatív, itt-ott Pink Floydot idéző dallamok, looppedálok segítségével épített számokkal. A népzene után valami nagyon más. Jól kevert koktél a mai nap is. A Wine Club népzenei afterét már nem győzzük kivárni, valamikor aludni is kell.

Szombat – tetőzés

Tetőzik a hőfok, de a hangulat is. Már nagyon vártam a beszélgetést Celler Kiss Tamással, mert imádtam a legújabb kötetét, s Antalovics Péter remek kérdésekkel vezette a szerzőt, élmény volt hallgatni, ahogyan és amiről gondolkodnak. Őket Bicskei Gabriella könyvbemutatója követte, melyet Orcsik Roland moderált, majd Kollár Árpádot kérdezte Celler Kiss Tamás, végül pedig a Cigányvég (Sopotnik Projekt) mutatkozott be, a moderátor Bozsik Péter volt. A mai irodalmi programot nem vártuk végig, kíváncsiak voltunk a Kalandor Kft.-re, azaz Lári Fári Kapitányra és az Óperenciás-tenger történeteire. Mivel azonban túl nagyra nőttünk, a gyermekprogramot csak messziről figyelgettük. Dombos legerősebb napja kétségkívül a szombat volt, hömpölygött a nép, lépten-nyomon ismerősökbe akadtunk. Ha eddig hiányoltuk a rockot, akkor a Volcanizernek hála ezt most pótolhattuk. A Löszszínpadon fellépő Nagy Csomor András zenekara kínálta számomra az egyik legbulisabb koncertet a fesztiválon. Megmozdult a közönség is, közös éneklésbe csapott át a koncert, amit ováció követett.

A másik pedig az Anima Sound System AV-setje, jó kis retró elektronika, vetítés és tánc. Mondjuk, főleg egy bizonyos generáció lábai ropták erre, egészen konkrétan a negyven körüliek. A löszfal előtt szellő sem járt, csavarni lehetett volna bennünket, mint egy vizes rongyot.

S még egy lapáttal rátett a zenei élményre a BashElán koncertje. Hál’ istennek, a zenészek nem azok a fáradékony fajták, így az afteren is hangszert ragadtak, mindannyiunk örömére, miután a ContraBayando kellően feltüzelte a bulizni vágyókat. Egy igazi jam session alakult ki, nem nagyon lehetett véget vetni ennek az estnek.  

Vasárnap – levezetés

Vasárnap a Dombos mindig egy kicsit úgy működik, mintha nem akarna véget érni, ezért minden lassabban történik. Az ebédnél Grecsó Krisztiánnal és családjával beszélgettem óriásit, egészen el is veszítettem az időérzékem, múltak a percek és az órák.

Este a Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák koncertje volt az, ami végül valóban felpörgette az utolsó napot. Ez már nem finoman záró este volt, hanem még egyszer utoljára egy felhúzott energiájú koncert, mely után nehéz volt azt mondani, hogy vége.

Tarkó Jánost saját festményei előtt kérdezgette Pressburger Csaba, Grecsó Krisztiánt pedig jómagam. Egy igazi mesélő, történetek sorjáztak, csak hallgattam, szinte elfelejtettem kérdezni. Aztán az irodalmi program egyik nagy felfedezettje lett számomra Bognár Péter (vele Deczki Sarolta beszélgetett). Szégyen, vagy sem, nem ismertem, s a beszélgetés meg a felolvasások után azt éreztem, szeretnék tőle olvasni. Sokat.

Már autóval gurultunk át a Hegyalja utcába, Csizmadia Anna triója volt a háttérzenénk a vacsorához, Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák miatt tartottuk még magunkat, hiszen egy kicsit rajongói vagyunk annak, amit csinál, s annak is, amilyen személyiség ő maga. Lezárni is tudni kell.

Ez a beszámoló megint igen személyesre sikeredett, így hozzá kell tennem, hogy még így sem sikerült mindenhol ott lennünk: gyerekprogramok, kiállítások, a Kurbli filmjei a Wine Club tetején vagy Sípos Balázs kritikakurzusa. S amiért minden évben hálás vagyok a Dombosnak, az az, hogy mindig képes sok újat adni, és tudja hozni azt a bizonyos biztonságot adó régi hangulatot, életérzést, embereket is. És lettek új kedvenc szerzőim, zenekaraim, ami már csak hab a tortán.

Fotó: A szerző felvételei