Vajdaság, én így szeretlek!

Vajdaság, én így szeretlek!

Hű, nagyon jó volt októberben-novemberben Hét Nap-osnak lenni: Kartali Róbert kollégámmal keresztül-kasul bejártuk Vajdaságot,...

...ő csodálatos fényképeket készített, én jó kis interjúkat, érdekes emberekkel találkoztunk, beszélgettünk, és hihetetlen élményeket szereztünk, sorolok is néhányat: Felsőhegyen Gondi Martina porfelhőbe burkolózott autóját követtük, hogy megmutassa nekünk Kerekszéket és az ottani forrást; eljutottunk Gerebencre, ahol mindenki románul beszél (nagyon fura volt, mert hát megszoktuk, hogy itthon körülöttünk az emberek vagy magyarul, vagy szerbül beszélnek); egy fiatal, görög festőművésszel kávéztunk Újvidéken az Athén kávézóban-étteremben.

 

Felsőhegy — kutyák, lányszöktetés, föld és víz

 Az ember nem is gondolná, milyen nagy Felsőhegy! Hogy megtaláljuk Gondi Martinának, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatójának a házát, még útmutatást is kellett kérnünk, hogy eljussunk a megfelelő utcába. Ott már egyértelmű volt, melyik ház előtt kell leparkolnunk: ott, ahol rengeteg a kutya, merthogy Martina közismerten állatbarát és kóborkutya-befogadó. Kisfia, Ferkó is velünk tartott Kerekszékre.    

 
— Én soha nem éltem tanyán, de komoly kapcsolatom van a tanyával, mert a dédszüleim tanyasiak voltak. A nagytatám megszöktette a nagymamámat (Mit csinált? Megszöktette? Igen, megszöktette! De romantikus! Muszáj volt, vagy a romantika kedvéért? Muszáj volt! Nagytatáméknál tizenkilenc gyermek volt a családban, nagymamám pedig egyetlen gyerek volt, néhány hold földdel, és elképzelhetetlen volt, hogy egy nincstelen elvegye feleségül!), aztán amikor a dédszüleim elmentek, ő tartotta fenn a tanyát, a föld egy részén mindig termesztett zöldséget, a többit meg kiadta. Nem voltunk nagygazdák, nem birtokoltunk rengeteg földet, de a földdel mindig kapcsolatban voltam, kicsi gyerek korom óta. Sokat vittek a tanyára, ott leraktak, amíg kapáltak. Otthon is nagy volt a ház körül a földterület, anyukám a mai napig beülteti, és mindig felpakol a terményekkel. Ez a zsíros bácskai föld — annak ellenére, hogy én magam nem vagyok kétkezi munkás — meghatározó az életemben. Gyermekkoromban volt a polcon egy könyv, melyet akkor nem értettem, Fehér Ferenc Övig a földbe ásva című verseskötete. Sokszor el kellett olvasnom, hogy megértsem, régen a parasztasszonyok valóban beásták a gyerekeket a földbe, hogy ők el tudják végezni a munkájukat. Ez annyira megrázó élmény volt! Én cselédektől származom, dédszüleim is napszámba jártak, és abból a napszámból lett tanyájuk, abból vették a földet. Mi mindannyian valahol ebből a szolgasorból nőttünk ki, és szerintem ezt visszük magunkkal, merthogy mindig bennünk van — nem, nem a szolgalelkűség, hanem az, hogy a munka mennyire fontos! A földhöz való ragaszkodás miatt választottam ezt a helyet, és nyilvánvaló, hogy itt, Bácskában a földhöz szervesen kapcsolódik a víz, mert rengeteg forrásunk van, melyhez a hétköznapjainkban is ragaszkodunk.

 

Fehértemplom után Gerebenc — vissza az időben

Még mondja valaki, hogy Vajdaság kicsi! Hajnalban keltünk, majd csak Újvidék tájékán hunyorogtunk bele a kelő nap fényébe, s utána is jócskán maradt mit lehajtania Róbertnek, a táj azonban mindenért kárpótolt. Már csak ezért is, meg a rengeteg vízért érdemes ennyit utazni! (Robi sajnálkozott is, hogy otthon maradt a pecabot!) Az egyik helyi általános iskolában várt bennünket Aleksandar Šajin zenetanár, okleveles zenepedagógus, a román kulturális és művelődési élet meghatározó személyisége. Egy kicsit csalódott, amikor kiderült, az interjút nem román nyelven készítjük.


Kartali Róbert felvételei

— Gerebencen születtem, ott is fejeztem be az általános iskolát, román nyelven. Ez a kis falu Fehértemplom községhez tartozik, innen mintegy 20 kilométerre, és 90 százalékban románok lakják. Igaz, egyre kevesebben, a kivándorlás már a ’70-es években megkezdődött. Akkoriban még mintegy 1600 lakosa volt a szülőfalumnak, mára ez 700-ra csökkent. A középiskolát és az egyetemet Temesváron végeztem el, kilenc évig éltem ott, aztán hazajöttem, tanítani. Most már három iskolában dolgozom, mert csak így jön össze a megfelelő óraszám. Románul továbbra is csak Gerebencen lehet tanulni, Fehértemplomon nem, nincs annyi gyerek. Idős románok igen, de gyerekek nem. A kultúra azonban számunkra nagyon fontos, általa éljük meg a nemzeti identitásunkat.

Arról is sokat mesélt, milyen nehézségekkel szembesülnek, a politika hogyan próbál rátenyerelni az életre, időnként érzik a diszkriminációt, az asszimilációs nyomást… Gerebencre nem készültünk, ám akkora szeretettel beszélt szülőfalujáról, az ott működő százévesnél is régebbi művelődési egyesületükről, a vidék legrégebbi román templomáról, hogy Robival elhatároztuk, megnézzük. Jól döntöttünk!

 

Újvidék — utak, hidak, festészet és visszatérő motívumként Görögország

Szabadkán szakadt az eső, Újvidéken azonban gyönyörűen kék ég tárult fölénk, Marija Tsoutsoulis a katolikus templom előtt várt ránk. Jól átfagyott a novemberi szélben, mire kikeveredtünk a dugóból, majd sikerült parkolóhelyet találnunk. Jólesett átmelegedni a néhány lépésre levő Atina (Athén) kávézóban, és Marijával beszélgetni, a végtelenül magával ragadó, közvetlen, fiatal nővel, akivel rögtön megállapodtunk, hogy nem politizálunk, inkább elmeséli, hogyan kezdett festészettel foglalkozni.

— Apám görög, édesanyám szerb, itt születtem Újvidéken, harmincnyolc évvel ezelőtt. Már kisgyerekként is szerettem festeni, rajzolni, aztán az általános iskolában elvették ettől a kedvem. Építészeti középiskolába jártam, mert nagyon vonzottak a hidak, az utak, le voltam nyűgözve, és érdekelt, hogyan kell őket megépíteni. Az utak ugyanis összekötnek bennünket, a hidak pedig átvezetnek az előttünk álló akadályokon. Képzőművészetet csak heti egy órában tanultam, de a szabadrajzot nagyon élveztem! Aztán bekövetkezett a bombázás, én pedig maradtam az építészetnél és Újvidéken, de oda is sikerült becsempésznem a színeket. Aztán elmentem Szalonikibe az egyetemre, festettem, és vázlatokat készítettem, amikor csak időm volt két előadás között. Azon a bizonyos napon éppen a házimmal foglalkoztam, amikor odalépett hozzám egy nő, és megkérdezte, mit rajzolok. Mondtam, nem rajzolok, hanem a házi feladatot írom. S azt válaszolta, pontosan úgy nézek ki, mintha alkotnék. Megkérdezte, foglalkozom-e művészettel, ráztam a fejem, hogy nem, de ő tovább erősködött, majd odalépett egy idősebb férfi, a nő férje, s mint kiderült, ők a norvég képzőművészeti akadémia nyugalmazott tanárai. Annyira beleszerettek Görögországba, hogy házat vettek Szalonikiben. A vége az lett, hogy megmutattam nekik néhány munkámat, nagyon tetszett nekik. Ők ébresztettek fel engem, motiváltak, és elkezdtem festészettel foglalkozni.

Azóta volt már kiállítása például Londonban is. Mi pedig Vajdaságot járva rengeteg érdekes emberrel beszélgettünk, csodálatos vidékeket fedeztünk fel, Robi sok-sok fotót készített. Mindez egy könyvvé áll majd össze, a Hét Nap Lapkiadó Kft. gondozásában egy fotókkal gazdagon illusztrált interjúkötet jelenik meg a nyárelőre a szerbiai államigazgatási és önkormányzati minisztérium támogatásával, hiszen nyertünk a nemzeti kisebbségek kulturális tartalmainak támogatására kiírt pályázaton.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Vajdaság, én így szeretlek!
Riport
Vajdaság, én így szeretlek!
Riport
Facebook

Támogatóink