Abból a célból, hogy újraélesszék az inka idők hagyományait, 1968 óta a kilencnapos ünnepségsorozat június második hetében kezdődik. Pachacuti uralkodásának idején, 1412-ben került sor az első téli napforduló alkalmából megrendezett ceremóniára, az utolsót pedig 1535-ben tartották meg, miután a spanyolok ezt is betiltották sok más inka ünneppel együtt. Az inka újév megünneplése során a sokszínű népviseletbe öltözött emberek Cuzco főterén vonultak fel, hogy zenével, tánccal s állatáldozat bemutatásával igyekezzenek elnyerni istenük jóindulatát. Mellesleg az Inti Raymi ihlette Nap-fesztivál ünnepét szintén júniusban, 24-én tartották meg. 

Eme újabb kori fesztiválon a helybeliek a néphagyományaikon alapuló program keretében mutatják be tradicionális zenéjüket, táncaikat, népviseletüket. A környező térségből, sőt, még Bolíviából is érkeznek vendégek, akik a jellegzetes ételeket, italokat is megízlelhetik. Ez utóbbiak közé tartozik a chichának nevezett, általában darált kukorica erjesztéséből nyert szeszes ital, melyet bizonyos törzsek fontos tápanyagokat tartalmazó varázsitalként tartottak számon. Különféle gyümölcsökből, maniókagyökérből meg gabonafélékből is készülhet. Még ma is vannak olyan helyek, ahol szertartásszerűen állítják elő. A munkálatokat a falu legidősebb asszonya felügyeli. Az eredeti recept szerint egy liter sörhöz tizennyolc kilogramm jora fajtájú kukorica kell.

A kisvárosban napjainkban nyugodt, békés életet élnek a lakosok. Kerámia- és textilkészítéssel foglalkoznak, és ma már van néhány vendégház is, melybe azok is beköltözhetnek néhány napra, akik meg szeretnék ismerni, tapasztalni az őslakosok mindennapjait.

Raqchi romvárosa nagyon nagy hatással volt rám. Története újfent elgondolkodtatott az emberben megbúvó barbárságra, brutalitásra való hajlam meg- és mibenlétéről, mely meghatározott időszakokban kitör az emberi közösségek egyes csoportjából, a többi közt a másság gyűlölete, illetve a megsemmisítésére való törekvés okán. Ezen már csak azért is eltöprengtem, mert mai világunkban számos jel utal arra, hogy az ember — megfeledkezvén rendeltetéséről — a gyűlölet és az erőszak fogságában vergődik, és nem lelvén a kiutat, egyre mélyebbre süllyed a romlottság, a létezés rongáltságának posványába.

Az ilyen állapotok mindig akkor jelennek meg sokszorozódott és kíméletlen formában, amikor — Pilinszky János hasonlatával élve — az ember/emberiség meghasonlott lénnyé válik, a vallások által kifejezésre juttatott istenhitet aprópénzre váltja és meghamisítja, a hitetlenség szűk korlátjaiba szorítja a cselekvő hitben fogant Isten teremtette világot, vagyis amikor a lelke mélyén felismert félelmet leplezendő, lármás csörtetéssel Teremtőjének helyére furakszik. Ilyen formán — ahogyan Weöres Sándor fogalmazott — a Mindenható által létrehozott világegyetem, melyben az önmagunk meghaladását jelképező szeretet fontosabb és nagyobb az ember alkotta jogoknál, telve lesz urakkal. Csupán egy szolgálója marad a világnak, az Isten. Ma, a technikai civilizáció és a vagyonszerzés káprázatában élve, itt tartunk.

Ez a perui utazás meg az inkák története számomra nemcsak a megismerés forrása lett, hanem számos felismeréshez is vezetett. Kiterjesztvén a világról/létezésről alkotott valamiféle tudásom határait, ismételten megtapasztalhattam — a múltban a másság okozta körülmények tragikus végkifejlete okán — az összefüggések megkerülhetetlen jelentőségét mindenapjaink alakításában, illetve annak a mérhetetlen felelősségnek a súlyát, amely minden emberi cselekvésben, ha az az Istenbe vetett hit nélkül vagy éppenséggel annak félreértelmezett jogcíme ürügyén történik, előbb-utóbb apokaliptikus állapotok kútfőjévé válik.