Mint tudjuk, a teremtésben mindennek meghatározott helye és rendeltetése van, tehát a fűben-fában orvosság alapfeltevésnek szintén nagy az igazsága. Az Andok térségében lakó népek jelentős hányada az oxigénhiányos három-, négy- meg ötezer méteren éli le életének nagy részét. Amikor Arequipából Puno felé vettük az irányt, és utunk számottevő része a perui, gyakran vékony hóréteggel fedett Altiplanón át vezetett, mi is megtapasztalhattuk, úgyszólván, a levegőhiányt.

Nekem szerencsém volt, mert amikor egy kis lélegzetvétel meg fényképezés céljából megállt a buszunk a 4500 méter feletti magasságban, leszállván róla, kénytelen voltam én is megállapítani: itt valóban nincs levegő! Utastársaim némelyike már ez idáig is gyakran küszködött fejfájással, vérnyomás-ingadozással vagy csak egyszerűen rosszulléttel, ami azt eredményezte, hogy bizonyos program szerinti látnivalókat ki kellett hagyniuk. Mint mondottam volt, én csak a 4528 métert mutató táblánál éreztem rövid időre azt, hogy gyorsabban kell levegőt venni, és nem lehet szélvészként rohangálni. Így hát lassúbbra fogott lépéseimmel én is megadtam a módját a gyaloglásnak.

És itt jön be a képbe a kokacserjelevél, mely az itt élőknek megkönnyíti a levegő hiányának kezelését. A tarsolyokban elraktározott leveleket arra használják, hogy hamuval együtt rágcsálva kilúgozódjanak azok az összetevők, amelyek a levegőtlenségből eredő kellemetlen közérzetet ellensúlyozzák. Hogy ez miképpen is működik, azt nem volt módunk megtapasztalni ott-tartózkodásunk idejének rövidsége miatt. Így sem a levelekből készített és elfogyasztott teák, sem pedig a hamu nélkül elrágicsált, kis mennyiségű levelek nem járultak hozzá a légszomj semlegesítéséhez. A szervezetnek, egyéntől függően, meghatározott időre van szüksége ahhoz, hogy tünetmentesen tudjon létezni bizonyos körülmények között.

S hogy milyen volt a kokacserjelevélből készült tea íze? Számomra olyan, mint ha íztelen, száraz füvet morzsoltam volna a fogaim között. A tea pedig citrom nélkül, azt is mondhatnám, ihatatlan volt. Nem is nagyon tüsténkedtem annak érdekében, hogy szomjúságomat ezzel a teával oltsam el. A matétea viszont jobban ízlett, talán azért, mert itthon már volt alkalmam néhányszor kortyolgatni belőle.

Az Altiplanón megtett buszúton egy haciendánál is megálltunk. Lámák és alpakák vettek bennünket körül, s ekkor tudhattuk meg azt is, hogy a lámáknak van a legdurvább szőrzetük, melyből a helyiek pokrócokat, takarókat készítenek. Az alpaka prémjéből állítják elő a finom szövésű fonalakat, melyeket az őseiktől örökölt természetes festékanyagokkal színesítenek. Termékbemutatón is részt vettünk. Gyönyörködhettünk a puha és selymes tapintású kardigánokban, a hosszabb-rövidebb mellényekben, valamint a pulóverekben, sálakban, sapkákban, kesztyűkben. S ha a pénztárca megengedte, vásárolni is lehetett. Ezek a kézművestermékek nem tartoznak a filléres árucikkek kategóriájába, viszont mind esztétikailag, mind pedig a minőséget tekintve a legkifinomultabb igényeket is kielégítik.