Útközben (259.)

Útközben (259.)

XXI. század ide, XXI. század oda, a csordaszellemet úgy látszik, nem lehet kiirtani az emberekből!

Egy művelődéstörténész számára Kréta szigete — melyet egyúttal az európai civilizáció bölcsőjének tartanak — egy tíznapos jelenlét ideje alatt nem ismerhető meg alaposabban, mert egy hétezer éves kultúra nyomába kell szegődni, s az bizony időigényes feladat, ha nem a felületes szellemű tömegturizmus szempontjai érvényesülnek. 2016-ban terveztem a Földközi-tenger eme sokak által „nagy és nagyszerű szigetként” emlegetett, a nyugati és a keleti kereskedelmi útvonalak egykori csomópontjának tekintett hely felfedezésének megkezdését, de akkor lekéstem a jelentkezést.

 A következő évben idejekorán hozzáláttam a szervezéshez. A nyári kikapcsolódást preferáló utazások lebonyolítói általában a fapados járatok. Ezek azzal a kis kellemetlenséggel járnak, hogy mivel éjszakai járatok, nem igen van idő alvásra, s ez annyit tesz, hogy hajnalban megérkezvén a kiválasztott üdülőhelyre meg a hotelszobába, az ember amint meglátja a fekvőhelyet, elsőként nem a tengert célozza meg, hanem az ágyat. A krétai út viszont nem így alakult, mert a görög illetőségű repülőgép délelőtt indult Belgrádból, tehát az utazás időtartama napközben — Szabadka, Surčin, Heraklion — összesen hat óra volt: két óra Szabadka—Belgrád, két óra repülőtéri várakozás kávézgatás közben meg maga a repülőút. Az utasellátás is kellemes meglepetést okozott. A gyümölcslé és kávé mellé egy jókora szendvicset is kaptunk, s ezzel a ebéd kérdése is megoldódott.

Ezúttal is, mint annyiszor máskor, amikor a beszállásra várakoztunk, egy meghatározott pillanatban, mintegy varázsütésre, egyszer csak hosszú sor kerekedett az indulás kijáratánál, pedig még senki sem szólította az utasokat. A sorban állás, úgy tűnik, mifelénk úgy beivódott az emberek viselkedésmódjába, hogy sor kerül rá akkor is, amikor annak még nincs ideje. Nem kell ugyanis például az ülőhelyekért tülekedni, hiszen a menetjegy jegyzi az ülőhely számát. Jómagam ülve vártam ki, amíg meg ritkult a sor, és nyugalommal telten szálltam fel a gépre. Mellesleg a leszálláskor is megismétlődött a tömegjelenet. Miközben lassan leálltak a motorok, az utasok többsége kapkodva állt fel helyéről, ott téblábolt a szűk helyen, holott még vagy tíz-tizenöt percig nem nyitottak ajtót az utaskísérők.

XXI. század ide, XXI. század oda, a csordaszellemet úgy látszik, nem lehet kiirtani az emberekből!

A repülőn található angol és orosz nyelvű reklámanyagból az is egyértelműen kitűnt, hogy az utazást lebonyolító társaság Oroszországra koncentrál, s erről meg is győződhettem a kiválasztott üdülőhelyre érkezve. Amikor utoljára jártam Rodosz szigetén, az orosz turisták száma messze meghaladta az angolokét és a németekét, akik köztudomásúan egykor nagy szerelmesei voltak ennek a szigetnek. Úgy tűnik, az orosz invázió hatványozottan elérte Kréta szigetét is. Nem volt ezzel semmi bajom, de néha, amikor orosz feliratokkal meg reklámokkal találkoztam, olyan érzésem támadt, mintha Oroszország valamelyik üdülőjébe tévedtem volna be.

Az első benyomások alapján Kréta, az olajfaültetvényeket meg a leándereket kivéve, eléggé kopár terület rengeteg bozóttal. Az okker és rőt színek dominálnak, meg persze a hullámzó tengerkék. Az ember nem is kíván semmi mást, mint gyorsan előhalászni a bőröndből a fürdőruhát, és irány a végtelen kékség felé!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Útközben (259.)
Kaleidoszkóp
  • Káich Katalin
  • 2018.05.10.
  • LXXIII. évfolyam 18. szám
Útközben (259.)
Kaleidoszkóp
  • KÁICH Katalin
  • 2018.01.18.
  • LXXIII. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink