Útközben (234.)

Útközben (234.)

Most, hogy leléptem az aktív társadalmi élet mókuskerekéről, van időm Lao-ce egyik axiómájának szellemében berendezni az életemet.

A körülmények ellenére az emberi élet csodálatos tud lenni, ha az egyén ki tudja magát szakítani a megszokott, a változásoktól idegenkedő és a megkövesedett állapotok diktálta élethelyzetekből, és mintegy felébredve az immár lealjasított valóságból figyelmét olyan dolgok felé irányítja, amelyeket nem az anyagba zárt világ ember alkotta törvényei irányítanak, hanem az egyetemesség szellemi síkján működnek a teremtés kezdete óta.

Most, hogy leléptem az aktív társadalmi élet mókuskerekéről, van időm Lao-ce egyik axiómájának szellemében berendezni az életemet. A „nincs állásom, s ezért ráérek a fontos dolgokkal foglalkozni” igazsága ez idő tájt gyakran útbaigazít.

Mostanában azt a gondolatkört igyekszem körbejárni, amely arra vonatkozik, hogy az ember miért érzi egyszer csak úgy — s később fel is ismeri —, hogy egy távolinak számító világot vagy egyént szellemi szinten nagyon közeliként él meg. Az ilyen jellegű folyamatoknak nincs kezdetük. Az ember váratlanul ráeszmél arra, hogy olyasmi válik lényegbevágóan fontossá, sokatmondóvá számára, aminek eredetére nincs magyarázat. Ez a végtelen idő menetében tapasztalható ráébredés azután beindítja azt a vágy formájában kifejezésre jutó és válaszkeresésre ösztökélő hajlandóságot, amely a beteljesülés örömével ajándékozhatja meg az embert. Peruba utazásom története is hasonló jellegű volt. Az inkák iránti mélységes rokonszenv ugyanis, ahogy mondani szokás, amióta csak az eszemet tudom, szerves része volt az ismeretlen világok megismerését célzó útiterveimnek. Amíg aktív munkaviszonyban voltam, ilyen típusú utazásra gondolni sem mertem, hiszen általában az év vége, esetleg a február/március volt a szervezett dél-amerikai körutak ideje, és ez egybeesett a tanítással. Nyugdíjba vonulásom után jött el az ideje a csodákkal teli kontinensre való első utazásomnak, az idén pedig Peru is felkerülhetett az álmaimat teljesítő listámra.

A holland légitársasággal, a KLM-mel most utaztam először. Amszterdami átszállással Budapest—Lima volt az útirány, egy irányba tizennégy/tizenöt óra volt az utazási idő, a repülőtéri várakozások nélkül. Az európai látnivalókat általában fapados járatokkal lehet megközelíteni, melyeken pénz nélkül még egy pohár vizet sem adnak az utaskísérők. Ezúttal azonban a KLM valóban királyi légitársasághoz méltó ellátásban részesített bennünket — olyannyira, hogy a magammal hozott kekszeket mind otthagytam a takarítónő számára a cuzcói szállodában.

Az utazási iroda is kitett magáért. Az amszterdami repülőtéren, a limai járatra várva, útvezetőnk a tiszteletünkre egy hétcsillagos Metaxát nyitott meg, melyet a szeretet csokoládéjával, Mercivel egészített ki. Mindez pedig elősegítette és megalapozta azt a jóleső, derűvel teli érzést, amely az elkövetkezőkben tizennyolc fős csapatunk lelkiállapotát jellemezte. Megtörtént a szellemi összekovácsolódás is, ami elengedhetetlen feltétele a sikeres társasutazásnak.

Hogy valójában milyen hitvány és veszélyekkel teli világban is élünk, arra a KLM útvonalait ismertető prospektus emlékeztette azokat, akik netán kézbe vették a kiadványt. Az eredeti légvonal szerint az Atlanti-óceán felett csak Afrikánál, Sierra Leonénál vagy Monroviánál kellett volna átrepülni Dél-Amerikába, mi viszont Írországot elhagyva végig az óceán felett repültünk. A „bűnös” feltehetően az Afrika feletti repülés nagy kockázata volt.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Útközben (234.)
Kaleidoszkóp
  • Káich Katalin
  • 2018.05.10.
  • LXXIII. évfolyam 18. szám
Útközben (234.)
Kaleidoszkóp
  • Káich Katalin
  • 2018.03.28.
  • LXXIII. évfolyam 12. szám
Facebook

Támogatóink