Egyiküket sem ismerem, mégis az utazás alatt az arcok mögé gondoltam az életüket, és végül szinte már ismerősökként mosolyogtam utánuk. Aztán persze az is eszembe jutott, hogy ők mit gondolnak rólam, ki lehetek én az ő szemükben.

1. útitárs: Már majdnem beértünk Kapolcsra. Éjjel 1 óra. A buszon rajtam kívül senki. S akkor felszállt a csöngős nő. Rozinak egy jó nagy botja volt, melyen végig apró csengettyűk lógtak, és ezek a busz minden rezzenésére csilingeltek. Nem zavaróan, éppen csak úgy, mint egy félig már alvó csengő panaszkodása. Rozival egy nagydarab, bakancsos, tinédzserkorú lány ült, megbeszélték, melyik párnát kapja el, és hogy reggelente nagyon szép a teraszról elnézni az ébredő udvart. A lány feljebb tolta orrán a vastag szemüvegét, és jól belegondolt ebbe a látványba.

2. útitárs: Vukašin bácsi már negyven éve az őrző-védő szolgálatnál dolgozott. Reggel nagy dirr-durral ébredt, semmi kedve nem volt Szabadkára utazni, ráadásul busszal kellett megtennie ezt a távot, mert nem maradt már számára hely a kisbuszban. A többiek már előző éjjel megindultak bebiztosítani a terepet a politikusok és barátaik számára. Egy joghurtot ivott meg, kilötyögtette egy kicsit a munkaruhájára is, a folt még akkor is ott díszelgett, amikor már visszafelé utazott a fővárosba, tátott szájjal álomba szenderülve, szívében pedig büszkeséggel, hogy na lám, megint nem történt semmi gond, mert ő ott volt.

3. útitárs: Svetlana néni szerette a ponyvát. Főleg azokat a műveket, amelyeken sírni lehetett. Leginkább buszokon esett jól szipogni, ezt egy jó nagy tüsszentéssel tetézve próbálta megfázásnak álcázni. Amikor a magyarkanizsai gyógyfürdőbe indult egy kis ázásra, a kedvencét tette be, a Végzetes szerelmeket. Aznap az eső is esett, hűvösebb is volt, így hát senki sem gyanakodott: tudtuk, biztosan náthás.

4. útitárs: Bence egész úton izgatottan ficánkolt a vonat fülkéjében. Látszott, hogy ideges. De hát hogy ne lett volna az, amikor óriási táskái tele voltak felbecsülhetetlen értékű leletekkel (csontokkal, csigákkal, korsókkal), a vonat késett, őt pedig már várta a professzor Kőbányán, akinek nincs mobilja. Elnézést, az állomáson is bemondják a késést? — kérdezte az ellenőr hölgyet. Be, uram, persze, ne aggódjon. És Bence ficánkolása egy fikarcnyit alábbhagyott.

Hát velük utaztam. És másokkal. Például Lillával, aki ebben a pillanatban kérdezte meg, hogy miről írok. Mondom, rólad (is). Vagy Kissékkel, akik a nagy rohanásban a buszon felejtették a gyereket, úgy futottak utánunk az ablakot csapkodva egy lakkridiküllel. Ők azonban már egy másik jegyzetben utaznak, erre nem váltottak jegyet.