Balla László 1918-ban született Nagybecskereken.A középiskola befejezése után a belgrádi, majd a budapesti műegyetemen folytatta tanulmányait. 1943-ban szerzett építészmérnöki oklevelet. 1947-ben telepedett le Szabadkán. Kinevezték az Építészeti Középiskola igazgatójává. Politikai pályafutása 1958-ban kezdődött: volt a szabadkai járás alelnöke, a Tartományi Képviselőház küldötte, majd Jugoszlávia első magyar nemzetiségű nagykövete. 1969 és 1973 között iráni nagykövet, 1997 és 1981 között pedig Jugoszlávia ghánai, togói, libériai és benini nagykövete. Sportolóként is kiváló eredményeket ért el (1940-ben az 1500 méteres gyorsúszásban Európa ötödik legjobb úszója), neve ott szerepel a múlt évszázad legjobb szabadkai sportolói között.
* Balla Úr, hosszú és kalandos életében történt-e olyan esemény, amire mindennap visszagondol?
- Nagyon szerettem a szüleimet, s korán találtam magamnak egy olyan társat, akivel leélhettem az életemet. Most, amikor közeledik november 12-e, házasságunk 60. évfordulója, legkedvesebb emlékem kétségkívül a feleségem. Időközben megérkeztek a gyerekek s az unokák is. Ez az, amire mindig, minden órában gondolok...
* Mint fiatal bánsági magyar a harmincas években Budapestre került. Milyen évek voltak ezek?
- Édesapám törvényszéki bíróként dolgozott, az ő nagybátyja pedig Újvidék főispánjaként 1918 előtt. Talán a neveltetésemnek is köszönhető, hogy már korán nagy vágyat éreztem a tanulás iránt. Ez azonban annak idején nem volt könnyű. Előbb katonának kellett menni. Éppen ezért mindent megtettem, hogy idejében túl legyek rajta. Akkor az volt a szabály, hogy a tisztviselők gyermekeinek előbb le kellett szolgálniuk a kilenc hónapot (akkor is kilenc hónap volt a szolgálati idő - a szerk.), hogy továbbtanulhassanak. Tizennyolc éves koromban leérettségiztem, s rögtön elmentem a sorozásra. Ekkor már országos úszóbajnok voltam, s gondoltam, hogy semmi baj nem lesz. Csakhogy nem vettek fel katonának, de engedélyezték, hogy tanulhassak. Így kerültem fel Pestre. 1941-ben újabb gondok adódtak: mivel én bánsági voltam, s Bánát német megszállás alá került, nem volt rendezve az állampolgárságom. Menekült státust kaptam, s szerencsémre gyorsan jó munkát is, mert akkoriban nagy volt a mérnökhiány. 1944-ben a társam diplomázott Szegeden, majd elvettem feleségül. A háború után 1947-ben kerültem Szabadkára. Ennek vélhetőleg az volt az oka, hogy itt akkoriban nem volt magyar értelmiség, s az új államnak szüksége volt rájuk. Nagyon sokan elmentek 44-ben, sokakat pedig 47-48-ban vittek el a Kopár Szigetre (Goli Otok - a szerk.). Akkoriban szinte mindent újból kellett kezdeni. Az élet minden terén hihetetlen nehézségek uralkodtak. Nagy kedvvel kezdtem el dolgozni, igaz, rendkívül nehéz volt. Nagy gonddal járt az egykori szabadkai jogi fakultás épületében elindítani a tanítást, de végül is sikerrel jártunk.
* Önt kiváló úszóként is ismerik. Mikor került kapcsolatba ezzel a sporttal?
- 1923-ban vettem részt életem első versenyén. Becskereken, a Begán egy gyermekversenyen második lettem, egy kislány győzött le. Az úszással egyébként véletlenül kerültem kapcsolatba. Kiskoromban féltem a víztől, nem tudtam úszni. A szüleim, hogy leküzdjék bennem ezt a félelmet, beadtak az úszóiskolába. Ez akkor teljesen más volt, mint manapság. Akkor egy mester foglalkozott a gyerekekkel, s teljesen más elméletek alapján készített fel bennünket az úszás tudományára. Emlékszem arra is, hogy volt egy öv, amit a derekunkra csatoltak, ezen egy rúd, s azt fogta a mester. Mi meg bent voltunk a vízben, s tanultuk a helyes mozdulatokat. Annak idején, ugye, nem volt televízió, a fiatalok este nem járhattak diszkózni. Le kellett foglalni magunkat valamivel. Rövidesen nagyon megszerettem az úszást. Azóta persze nagyot változott. Nem az én feladatom megítélni, milyen irányban, de én úgy látom, hogy a mostani inkább a robotmunkára hasonlít, nem az úszás természetességére, szépségére helyezik a hangsúlyt. Vegyük például Egerszegi Krisztinát. Éveken át reggel hatkor kelt, elvitték a medencére, egy órát kellett a súlyokat emelgetnie, hogy az izmai megerősödjenek. Ezután még húsz kilométert leúsznia. Ez volt a reggeli program. Aztán néhány órás pihenő következett, felkészítés a magánúton történő oktatásra, majd vissza a medencébe, s még egyszer ugyanazt végigcsinálni, amit reggel. Ezzel azt akarom mondani, hogy a mi időnkben még teljesen más volt az edzés. Akkor az úszás mellett lehetett koncentrálni az élet más szép dolgaira is. Volt idő élni. Igaz, az eredményeink jóval elmaradtak a mostaniak mögött, de azért valahogyan más volt minden. A legkedvesebb érmem egyébként 1941-ből származik. Budapesten szereztem, 400 méteren lettem első.
* Hogyan került kapcsolatba a diplomáciával?
- Valószínűleg azért, mert annak idején igyekeztek a diplomáciai testületet az országban élő összes nép tagjaiból összeállítani. A mai világban elképzelhetetlen, hogy annak idején pl. milyen sok albán nemzetiségű ember dolgozott a külügyminisztériumban. Feltételezhetően az játszott közre az én esetemben is, hogy magyar nemzetiségű voltam. Először Izraelbe akartak küldeni, de azt nem vállaltam. Így kerültem Iránba. Ekkor még a sah uralkodott ott, s nekünk igen fontos volt ez az ország, elsősorban a kőolajáért. Az el nem kötelezettek mozgalmát Jugoszlávia elsősorban azért alakította meg, hogy jól tudjon manőverezni mindkét tömb között. Gyakorlatilag ez egy egyszemélyes vállalkozás volt, jóllehet számos fejlődő ország csatlakozott hozzá, igaz, semmi súlyuk nem volt. Mi ezt használtuk ki, s éppen ezért lehetett gazdaságilag igen jól lavírozni mind a szocialista országok, mind a NATO-tagállamok tekintetében.
* Hogyan gondol vissza iráni tartózkodására, miben látja a sah bukásának az okát?
- Irán a hetvenes évek elején egy lendületesen fejlődő ország volt. Átvette a nyugati technológiát, s így gyorsan átugrotta a közbeeső fejlődési szakaszokat. Mivel kőolajban igen gazdag ország, megvolt rá az anyagi fedezet is. Csakhogy a tömbökre osztott világban, az arab tengerben ez sokaknak nem felelt meg. Így a sahnak igen sok ellensége volt mind a környező országokban, mind a közvetlen környezetében. Azt is mondhatnám, hogy holtpontra jutottak az iráni kapcsolatok a környező országokkal. S mivel belpolitikailag is nagy volt az ellentét a síita többség és az uralkodó elit között, így szükségszerűen erős rendőri apparátus őrizte a rezsimet, persze, nem a legdemokratikusabb módon. Amikor én Iránban voltam nagykövet, ennek az országnak - éppen a hatalmas olajtartalékai folytán - igen nagy szerep jutott a Jugoszláv diplomáciában. Sikerült igen kedvező szerződést kötnünk az irániakkal, így Jugoszlávia nagyon olcsón tudott kőolajhoz jutni. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy az ország az el nem kötelezettek mozgalmához tartozott, így Irán is ki tudta védeni a rá nehezedő nyomást, ami a szocialista országok részéről érte olajügyben. Az előbb már említettem Irán bel- és külpolitikai helyzetét. Mindez közrejátszott abban, hogy a sahot 1979-ben megbuktatták. Hogy éppen miért Khomeini játszott ebben főszerepet, aki Párizsból tért vissza, annak megvannak a maga okai.
* Szabadka város díszpolgári oklevelét az idén vehette át...
- Nem az a lényeg, hogy valaki hol születik, hanem az, hogy hol és hogyan éli le az életét. A mai napig mindenki becskerekinek tekint. Hogy Szabadkára jöttem, abban sok minden közrejátszott. Nekem döntő fontosságú volt, hogy közel legyek a határhoz. Sok mindent megéltem, sok mindent láttam. Egész életemben igyekeztem rendesen és becsületesen dolgozni. A lehetőségeim szerint igyekeztem segíteni az embereken. Az élet egy kiszámíthatatlan valami. Sok minden nem úgy alakult, ahogyan szerettem, szerettük volna. Ennek ellenére, úgy érzem, helytálltam ezekben a felemás évtizedekben. Nagyon meghatódtam, amikor megtudtam, hogy engem jelöltek erre a nagy megtiszteltetésre.