home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Üres a fészek
Perisity Irma
2014.11.05.
LXIX. évf. 45. szám
Üres a fészek

A feleség azt mondja, számára hihetetlen, hogy a beszélgetést a férje kérte, aki világéletében zárkózott, szűkszavú ember volt, és szinte megvetéssel szólt azokról, akik fennhangon panaszkodnak másoknak.

— Való igaz: sosem becsültem az olyan embereket, akik saját vagy a családjuk ügyeit másokkal vitatták meg — mondja halkan a hatvan év körüli, ősz hajú férfi. — De úgy látszik, mindenki életében eljön a pillanat, amikor meg kell nyitnia lelke biztonsági szelepét, hogy a felgyülemlett keserűség utat találjon magának. A rovatban megjelent sorstörténetek döntő többsége rendkívüli, gyakorta sokkoló, az én bánatomat azonban — különösen manapság — a szülők jelentős része megtapasztalja. Csak erről nem igazán beszélnek, hiszen mindenki a gyereke javát akarja.

Ketten vagyunk testvérek. A húgom, amióta férjhez ment, csak jelképesen tartja velem és családommal a kapcsolatot: karácsonykor, húsvétkor eljönnek hozzánk a férjével egy kávéra. Én, miután megnősültem, a szüleimmel maradtam, és mivel a feleségem három testvére meg apósomék közel laktak hozzánk, nem volt nehéz megszoknom a nagycsalád hangulatát. Sosem voltam bőbeszédű, és mindig úgy gondoltam: okos embernek a kevés szó is sokat mond, aki meg sokat beszél, az rendszerint nem akarja kimondani a lényeget. Tudom, hogy a rokonság, az ismerősök különcnek, zárkózott csodabogárnak tartanak, valójában azonban egy teljesen átlagos, érző szívű ember vagyok. A szüleim nem babusgattak gyermekkoromban, pedig szinte betegesen sóvárogtam a simogatás, a dicséret után. Azt hittem, az a természetes, ahogyan ők viselkednek, így hát lassan magamba fojtottam az érzéseimet, sőt a mondanivalómat is. Csak akkor szólaltam meg, ha valamit valóban közölnöm kellett a környezetemmel. Igazából nem is értem, a feleségem hogyan szeretett belém, mert szerettem ugyan, de hangosan soha nem mondtam ki neki.

A párom alig múlt tizennyolc éves, amikor összeházasodtunk, de már értett a háztartás vezetéséhez — paraszt szülők gyerekeként hamar megtanult főzni, dolgozni. A szüleim őt sem nagyon kényeztették el, az anyám inkább beleharapott volna a nyelvébe, mint hogy megdicsérje a menyét. Mi ketten azért nagyon jól megvoltunk. Szerencsére azt is értette — vagy inkább érezte —, amit nem mondtam ki. Nagycsaládról álmodtunk, ezért hamar megérkezett az első gyerek: a kislegény. Még kétéves sem volt, amikor megszületett az idősebb, majd másfél év múlva a fiatalabb lányunk is. A húgom szerint ész nélkül vállaltunk gyerekeket. Minek ennyi, ha nincs meg az anyagi háttér a felnevelésükhöz? — kérdezte. Mi azonban szeretettel pótoltuk a pénzt. Igaz, a gyerekekkel sem beszéltem sokat, ám imádtam őket, és bárhová mentem is, valamelyikük mindig jött velem. A gyermekzsivaj számomra egyenlő volt az élettel, a szépséggel, a jövővel — de nem sokáig…

A fiunk elsős volt, amikor egy megfázás szövődményeként kialakult tüdőgyulladás két hét alatt elvitte. Az ő halálával mintha átok szállt volna a családra, egymás után temettük el a szeretteinket: egy éven belül meghalt az apám, majd a feleségem szülei. A következő évben az anyám, majd a feleségem egyik testvére hunyt el. Észre sem vettük, és lassan kiürült a ház. Közben a feleségemmel rengeteget dolgoztunk — persze másnak, hiszen földünk, szakmánk nem volt —, kétkezi munkából tartottuk el és iskoláztattuk a lányainkat. A fiatalabb alig fejezte be a középiskolát, férjhez ment egy bánáti fiúhoz, és odaköltözött hozzá. Azóta csak évente kétszer-háromszor jönnek haza, mindketten dolgoznak ugyanis, és szabadidejükben van „jobb” elfoglaltságuk is, mint a szülők látogatása. Mivel ő a beszédesebb, a csintalanabb, az elköltözésével elcsendesedett az életünk. Időközben az idősebb lány is férjhez ment. Ők nem laktak távol tőlünk, így amikor megszületett az első unokám, ujjongtam magamban, gondolván: ismét benépesül az otthonunk. Sajnos először a vejem, majd a lányom vált munkanélkülivé, és hiába szerettek volna még gyermeket, nem mertek többet vállalni.

A tavasszal aztán Németország legészakibb csücskében kaptak munkalehetőséget, és persze elfogadták. Amikor eljöttek elköszönni — és az unokám a nyakamba kapaszkodva azt mondta: Tata, ne engedd, hogy elvigyenek idegenbe! — azt hittem, megszakad a szívem. Azóta üres és csöndes a családi fészek. Lassan már a feleségem is szótlanságba süllyed. De igaza van: kihez érdemes szólni, ha nincs, aki szeretettel válaszoljon. Ezt azonban csak azok a szülők értik, akiknek otthonából eltűnt a gyermekzsivaj…

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..