''Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken.” (Wass Albert: Az én titok-karácsonyom)
Jónak tartom az idézett gondolatokat, hiszen az ünnep közeledtével jómagam is egyre inkább azt érzem, hogy hatalmas súllyal nehezednek rám a mindennapok történései. Hiába emelem a fejem, fordítom az arcom a nap felé, vagy inkább abba az irányba, ahonnan az éltető sugarakat sejtem, valami lehúz, taszít a mélybe, a szürkeségbe. Mert napról napra olyasmit tapasztalok, ami elveszi a kedvemet, eltereli gondolataimat a csodavárásról.
Nemrégiben egy rendezvényről utaztunk hazafelé. A kis buszban vidám volt a hangulat, élcelődtünk, ugrattuk egymást, s ezt még akkor sem akartunk abbahagyni, amikor az egyik faluban rendőrök állították meg a járművünket. Közúti ellenőrzés -- gondoltuk, de a következő percekben szinte az ajkunkra fagyott a mosoly. Sofőrünk ugyanis azt az utasítást kapta, hogy gyűjtse össze, és adja át a személyazonossági igazolványainkat. Kissé kelletlenül ugyan, de teljesítettük a kérést, majd csendben várakoztunk. Miután visszakaptuk a dokumentumainkat, továbbindultunk, de a szomszédos településen ismét megállj!-t parancsoltak nekünk. És hajszálpontosan megismétlődött az előbbi jelenet. Illetve csak majdnem, mert amikor a posztoló közeg az utasokat is igazoltatni akarta, a gépkocsivezető szólt neki, hogy a kollégája már megtette ezt. Alig néhány perccel és néhány kilométerrel előbb. Itt már rabszállító autót is láttunk az út mellett, bizonyára kerestek valakit, de mi mégis nehezen tudtunk napirendre térni a történtek fölött. Nekem azok az idők jutottak eszembe, amikor az autóbuszra rajtaütésszerűen felszálló rendőr kérte a fenn szorongók igazolványát...
Aranyvasárnap pedig a szomszéd méltatlankodására ébredtünk. Kiderült, hogy a mellettünk levő ház utcai kiskertjéből az éj leple alatt ellopták a fenyőfákat. Mindkettőt. Az egyiket derékmagasságban, a másikat fél méternyire a föld felett fűrészelték el a tolvajok. Nem kellett különösebb nyomozótehetség annak megállapításához, hogy zsákmányukat a sarok felé húzták. Erről ugyanis nemcsak a hóban hagyott cipőnyomok, hanem a lehullott tűlevelek is árulkodtak. Felháborodásunknál csak a döbbenetünk volt nagyobb. Napközben, a csonkokra pillantva, rajtam is többször átvillant, miféle ember lehet az, aki ilyesmire képes? Mert azzal nem magyarázhatjuk tettét, hogy szegény és nem telik neki karácsonyfára. Ha így van, levághatott volna két-három ágat is... De ellopni két fát, az már gonoszságra vall.
És sorolhatnám még tovább azokat a bosszantó eseményeket, amelyek meggátolnak abban, hogy békés szívvel, nyugalommal a lelkemben készüljek az ünnepre. Pedig milyen türelmetlenül várom már azt a pillanatot, amikor kis családommal leülünk az asztalhoz, és beszívjuk a gőzölgő bableves illatát. Előtte természetesen mézes pálinkával koccintunk és ott lesz a karácsonyi asztalon a dió, az alma és a fokhagyma is. Mert ünnepelni jó, de ezek a ritka pillanatok csak akkor lesznek meghittek, ha nemcsak a külsőségekkel törődünk. Ahogyan a költő is üzen nekünk gyönyörű soraival:

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.
Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.
S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.
(Szilágyi Domokos: Karácsony)