home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Ünnep előtti halfogás
Huzsvár József
2015.12.24.
LXX. évf. 51. szám
Ünnep előtti halfogás

A karácsony és a horgászat nem éppen összeegyeztethető, mert ez az ünnep az otthoni, családi körben eltöltött napokról szól. A templomba menés és egy-két rövid látogatás még belefér, de hogy ilyenkor valaki vízre szálljon, az már eretnekség. Akárhogy kutakodok is az emlékeimben, ilyen ünnepnapi horgászatra nem emlékszem. Nem volnék azonban megszállott pecás, ha nem kíséreltem volna meg a jeles nap előtt az ünnepi asztalra való halat magam kifogni.

A téli horgászat nem éppen kispályás sport, hiszen a lehető legnehezebb feltételek közepette próbál meg az emberfia zsákmányt szerezni. Az időjárás meghatározó feltétel az ilyen expedícióknál, hiszen a tél a régi szép időkben is csak tél volt, a karácsonyok többsége pedig fehér, havas. Emlékszem, a faluban a kocsiútról az egész utcahosszon el kellett dobálnom a havat, hogy a házunkig jussak, vagy ünnep után elutazzak. Kezdetben csak két kerékkel a járdán hajtva sikerült a bejutás, de voltak évek, amikor a szomszédságban kellett hagyni a gépkocsit a méteres hó miatt. A zimankósabb években ekkorra már a vizek is befagytak, inkább korcsolyázni, mint horgászni lehetett a környéken. A másik feltétel pedig az volt, hogy olyan téli vizet találjak, amelyikben bizonyíthatóan van hal, és még táplálkozik is. Mert a meggémberedett, iszapban elülő fehérhalat nehéz horogra csábítani, a telelőkben csoportosan bandázó keszegféléket pedig leginkább csak gereblyézve lehet kifogni. Ez a „horgászmódszer” viszont egyáltalán nem az én műfajom. Jövet-menet az újvidéki DTD-zsilip előtti szakaszon télen sorfalat álló gereblyézők láttán mindig felháborodtam, és legközelebb igyekeztem másik úton bemenni a városba. Tudom, hogy homokba dugni a fejet nem megoldás, de a bérces Balkánon valószínűleg még sokáig nem megfelelő értékrend szerint fog folyni az élet.

Az egyik ilyen decemberi ünnep előtt a horgászcimboráim közül a legmegszállottabb azzal hívott fel, hogy a bezdáni csónaktelelőben szép dévéreket lehet fogni. Fel is kerekedtünk öreg barátunkkal kiegészülve, nekivágtunk a köddel nehezített, helyenként csúszós útnak. Miután kétszer majdnem az árokban kötöttünk ki, a volánnál csere történt, de gyorsan kiderült, hogy nem a vezetővel van a baj, hanem az úttal. A majdnem teljesen száraz szakaszokat hirtelen fagyos részek váltották fel, így kiszámíthatatlanok voltak az útviszonyok. Valahogy csak megérkeztünk a partra, ahol a pecatúra szervezője egy kikötött csónak végéből úszós szereléket vetett be a rohanó élő Dunába, majd befordult a csárdába forraltborozni. Mi ketten pedig bementünk a védett csónakkikötő deszkapallójára, ahonnan  finom szerelékes fenekező módszerrel (akkor a feeder még ismeretlen fogalom volt) próbáltuk megfogni a beígért dévéreket. Azt tudtuk, hogy télen nem fogják megrohanni a horgainkat, de arra azért számítottunk, hogy a mély, majdnem álló vízben összejött néhány bandázó példány. A délelőtt erőtlen napsugarai egy-két fokkal megemelték a reggeli fagypont körüli hőmérsékletet, így egészen elviselhetővé vált a horgászat, mivel nem rontotta kellemetlen szél a hőérzetünket. A víz mélyén a halak is életre keltek, és felváltva mozdították meg a zsinegeket. Ezek a rezdülések azonban álkapások voltak, a felszerelésünket a tömegesen beúszó keszegek tologatták. Nemsokára sor került az első húzós kapásokra is, igaz, ezek apró mozdulatok voltak, de ha idejében rákontráztunk, akkor megfogtuk a gémberedett, alig védekező tenyérnyi halakat.         

Mivel a lent lakók érdeklődése nem volt folyamatos, egy szünet alatt elsétáltam a borozó barátom csukafogó botjához. A kikötött csónakhoz közelítve láttam, hogy a botvég lomhán bólogat a vízre hajolva. Közelebb érve hiába kerestem az öklömnyi úszót, az az áttetsző vízben jól látható felszín alatti mélységben imbolygott. Nem akartam elvenni a bent melegedő társam élményét, ezért kikiabáltam őt a kocsmából. Jó két perc múlva jött is (valószínűleg előbb bekortyolta a maradék italát, nehogy kihűljön), bizonytalan léptekkel az imbolygó csónakban termett, és megemelte a már rég hajlongó botot. A szerelék másik végén kettesforma csuka csobogott, majd a túlerőnek engedve a csónakba csusszant. Emberünk pányvára kötötte, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszakacsázott a csárdába egy újabb pohár szegfűszeges, fahéjas, édes forralt borra. A botját sem vetette be újra. Mint később kiderült, azért, mert csak az az egy csalihala volt. A mi ott fogott dévérjeink pedig túl nagyok voltak arra a célra. Azért kiválasztottam egyet a legkisebbek közül, hátha arra jár valamilyen preparálni való ragadozó díszpéldány, de a horgászat végéig nem volt érdeklődő. A sors bizony igazságtalan, mert mi a barátommal azért a néhány satnya keszegért becsületesen végighorgásztuk a napot, míg borozó társunk valójában a kocsmaasztal mellől fogta ki az ünnepi asztalra való halat.

Doroszlói Mosztonga-part (Kálóci Karola felvétele)

A másik ilyen karácsony előtti halfogási kísérlet Doroszlón történt. Úgy adódott, hogy az egész hetet családostul a szülőfalumban tölthettem. Nagyon enyhe, napsütéses decemberi időjárás volt, ezért magammal cipeltem a horgászfelszerelésemet az útra. Néhány nappal az ünnep előtt levittem a Mosztonga-parti szemlére a kishal-fogó hálómat, aztán séta közben megmerítettem az alkalmasnak vélt helyeken. Sehol sem fogtam egyetlen keszegecskét sem, mígnem egy mélyebb szakadásnál három mutatóujj nagyságú küsz ficánkolt a hálóban.

Másnap, kora délelőtt lekocsikáztam a falu alatti zsilipkapu fölé, és mindhárom szereléket bevetettem süllőre. A magasra állított botok mögött ácsorogva élveztem a gyönyörű ajándék horgászatot. Elmélázva habzsoltam az otthoni táj látványát a bágyadt téli napsütésben, amikor az egyik botom hirtelen nagyot bólintott. Fölocsúdva a merengésből a szerelék után kaptam, de a bot a másodperc töredéke alatt megkönnyebbült. A rontott kapás után még tébláboltam egy óra hosszat, de több jelentkező nem akadt.

A szemközti erdő felett árny jelent meg, majd egy pillanat alatt elbújt a nap. Hűvös fuvallat paskolta meg arcomat. Megborzongtam. Eszembe jutott anyám meleg szobája, a fényes parázzsal pattogó kandalló, és legnagyobb ajándékként a pici fenyőfa előtt békésen szendergő öt hónapos kisfiam. Életemben még sohasem csomagoltam össze olyan gyorsan, és már „vágtatott” is velem a kocsi hazafelé.                                                 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..